Egy hajóban evezünk || S.M.

155.

Végül mégsem nyaggattam Shawnt. Miután megbeszéltük, hogy az orvosom anyuékkal együtt fog érkezni, és az érintetteket is felhívtam, hogy közöljem velük a hírt - ami amúgy nagyon boldoggá tette anyut -, indulhattunk is a buszhoz, ami elszállított minket a repülőhöz.

Szétszakadtunk, és Andrew nem is engedte, hogy újra egymás mellé kerüljünk. Pedig én megpróbáltam.
Így azonban nem számíthattam lelki támogatásra, s amint felléptünk a gép fedélzetére elfogott az a szorongó érzés, ami legutóbb is. Felelevenedtek az emlékeim, a sikítások hangja, az arcok, a vörösre festett víz látványa... Megborzongtam. A menedzser ezúttal nem volt kifejezetten bunkó, csak határozottan leültetett egy székbe és utasított, hogy maradjak is ott. Persze rögtön forgolódni kezdtem, háborgó gyomrommal és hasogató koponyámmal nem foglalkozva kerestem Shawnt a tekintetemmel.

Három székkel mögöttem ült, ami teljes mértékben ellehetetlenítette a kommunikációnkat. Meg sem próbáltam hozzászólni vagy felhívni a figyelmét, mert John nagyban beszélt hozzá, s Andrew is fölé hajolt, hogy gondterhelt pillantásokkal jutalmazza.

- Mike vagyok.

Egy pillanat alatt visszafordultam és nagyokat pislogtam a mellém leülő férfira, aki a kezét nyújtotta felém. Míg illedelmesen megráztam azt, végignéztem borostás állán, vidáman csillogó szemein, és szemügyre vettem a fekete baseballsapkát, ami eltakarta sötét haját. Rájöttem, hogy láttam már valahol.

- A nevem Rose - mutatkoztam be. Közben erősen kutattam az emlékeimben, de csak nem ugrott be, hogy ki is ül mellettem. Mike pedig tudomásul vette, hogy van nevem, aztán elővette a telefonját és nyomkodni kezdte; anélkül, hogy bunkónak érezhettem volna a viselkedését. Egyszerűen túl vidám volt, szélesen mosolygott, és az így kialakult gödröcske egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.

Végül hagytam, hogy emésszen a kíváncsiság és egy utolsó üzenetet küldtem anyuéknak; aztán kikapcsoltam a mobilomat. Majdnem ugyanabban a pillanatban valaki megbökte a vállamat. Nem a sapkás Mike volt, hanem a közvetlenül mögöttem ülő Geoff, aki egyúttal egy vaskos könyvet is átnyújtott nekem az ülés fölött. Értetlenül néztem rá, mire hátrafelé intett.

- Shawn küldi - tudta le a magyarázkodást két szóval. Kénytelen voltam feltérdelni, hogy jól láthassam a fiút, aki szélesen vigyorgott rám.

Kissé összezavarodottan, de felmutattam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy minden rendben, aztán visszaültem és elolvastam a könyv címét.

Harry Potter és a bölcsek köve.

Kis híján hangosan felnevettem, látva, hogy Shawn mennyire próbálkozik megismertetni velem a varázslóvilág csodáit, ami - őszintén bevallva - nem igazán érdekelt engem. Az igyekezet annál inkább. Fellapoztam a könyvet, s rögtön az első oldalon egy kézzel írt post it cédula fogadott.

"Ha ezt olvasod, egy pillanatig sem kell félned. Veled leszek, amíg csak szeretnéd."

Az arcom visszafojtott mosolyba torzult. Gondosan összehajtogattam a cédulát, zsebre vágtam, majd azzal a tudattal kezdtem olvasni, hogy végre sosem kell egyedül lennem.

Megtaláltam azt, akit annyi ideje keresek.

Mielőtt azonban elkezdhettem volna olvasni, valami elvonta a figyelmemet.
Mike volt az, aki a térdén kezdett dobolni. Enyhén rázta a fejét, míg az ütemet verte, és nekem akaratomon kívül csodálkozás ült ki az arcomra, amikor rájöttem, hogy mennyire idióta vagyok. Hiszen Mike Sleath ül mellettem, az a Mike, aki Shawn dobosa a koncerteken. És én nem ismertem fel! Kezdett valóban elszállni az agyam.

S akkor egy pillanatra elmúlt a fejfájásom és tudatosodott bennem, hogy kikkel vagyok körülvéve. Itt volt maga Shawn, akit soha nem hittem, hogy az ismerősömnek tekinthetek majd egy napon; itt volt John, akit hivatalosan is a legjobb testőrnek tituláltam; mögöttem ült Geoff, akiről már annyit hallottam azelőtt is, hogy a Shawnnal való kapcsolatom szerves részévé vált; nem messze tőlem a nagy Andrew Gertler, aki nem is olyan félelmetes, mint amilyennek tűnik; Zubin és Eddy, a zenekar általam is nagyra becsült tagjai; na és Mike, akit mindig is az egyik legpozitívabb személyiségnek gondoltam.

Azért sajnáltam, hogy szegény Dave elintézte magát, s mint később megtudtam, ezzel Tomnak is galibát okozott, mivel ő volt az, aki ott maradt vele Londonban. A basszgitáros padlóra kerülése korántsem vidám eset, de miatta jöhettem el én, hogy Shawn mellett legyek. Bár szerintem nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki rám.

Legalábbis akkor még ezt hittem, amikor a repülő felszállt, és én mosolyogva társalogni kezdtem Mike-kal.

A továbbiakban kiderült, hogy hatalmasat tévedtem.