Az Ártatlan (Bakugou x OC)

Ep.17.: Ébredés

Egy darabig meg se mertem mozdulni, csak feküdtem és hagytam hogy öleljen. Lassan lazulni kezdett a szorítása, ami után kicsit messzebb húzódtam tőle.
-Aludnod kéne. -simogattam meg a fiú fejét.
-Nem vagyok álmos. -mondta szomorú hangon.
-Valami baj van? -végig simítottam az arcán, de mielőtt elhúzhattam volna a kezemet, megfogta azt.
-Csak nem érzem jól magam. -hunyta le a szemeit. Hallottam a hangján, hogy hazudik, de nem kérdezősködtem tovább. Szótlanul néztem, ahogy a kezemet odahúzza a szájához és egy apró puszit ad rá. -Idebújnál hozzám? -nyitotta ki ismét a vörös szemeit.
-P-persze. -mondtam meglepetten, majd ismét közelebb mentem hozzá. Nagyon zavarba voltam. Biztos voltam benne, hogy csak az alkohol miatt mondja, de mégis nagyon jól esett. Amikor közel kerültem hozzá, akkor a kezét átvezette a derekam fölött és még közelebb húzott magához. Egy darabig csak az arcát néztem, ami vészesen közel volt az enyémhez. Egy finom puszit nyomtam az arcára, majd én is lehunytam a szemem. Pillanatok alatt elaludtam, ahogy ő is. Csak reggel tértem magamhoz, amikor napfény beszűrődött az ablakon. Kinyitottam a szemem, és Bakugou vörös szemeivel találtam szembe magam.

Nagyon zavarba jöttem, meg akartam szólalni, de elég nehezen ment.
-Ébren vagy? -törtem meg a csendet.
-Már egy ideje. -szólalt meg rekedtes hangon.
-Miért nem ébresztettél fel? -ültem fel az ágyban.
-Nem akartalak. -fordult hanyatt, miközben követett a szemeivel.
-Jobban vagy már? -kérdeztem, miközben a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az időt.
-Mindjárt szétszakad a fejem. -ült fel nagy nehezen. -Mennyi az idő?
-Még csak 7:22. Elég korán keltünk. -tápászkodtam fel.
-Ideje haza mennem. -vakargatta a fejét.
-Maradj még egy kicsit. Hozok valami gyógyszert a fejedre. -igazítottam meg a hajamat.
-És a szüleid mit fognak szólni? -nézett rám kérdően.
-Majd kiderül, de most maradj itt. -szóltam rá, majd az ajtóhoz sétáltam. Kimentem, majd behajtottam az ajtót. Belestem anyáék szobájába, de egyiküket sem láttam az ágyba. Lementem a földszintre, de ott sem volt senki. A konyhába mentem, hogy valami gyógyszert kerítsek a szöszinek. Szerencsémre volt is megfelelő gyógyszer, így egy pohár vízzel együtt visszamentem a szobámba. -Itt van. -nyújtottam a még mindig az ágy szélén ülő fiúnak a gyógyszert és a vizet.
-Köszönöm. -elvette, majd gyorsan be is vette, miközben én a telefonomat néztem, hogy anya válaszolt-e. -Szüleid? -nézett fel rám.
-"Szia kicsim! Holnap csak késő délután fogunk haza érni, kérlek vigyázz a húgodra." -olvastam fel az anyámtól kapott üzenetet.
-Értem. -nézett maga elé. Az éjjeli szekrényemre tette az üres poharat, majd felém nyújtotta a kezét. -Gyere ide, kérlek. -nem tudtam, hogy mit akar, de közelebb léptem hozzá. Átölelte a derekamat, és a fejét oldalra fordítva a hasamhoz nyomta. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon aranyosnak találtam.
-Nem vagy éhes? -tettem a fejére a kezemet.
-Egy kicsit. -motyogta.
-Na, akkor gyere le velem, csinálunk valami reggelit. -simogattam meg a haját. -Csak előbb adok valami pólót, nehogy Manami is sokkot kapjon, hogyha így meglát. -nevettem el magam. Teljesen olyan érzésem volt, mintha barát és barátnő lennénk.
-Rendben. -bólintott rá, és elengedett, hogy oda tudjak menni a szekrényemhez. Találtam is egy nagyobb pólót, amit oda is dobtam neki. Felvette, majd elindultunk a földszintre.
-Ülj csak le az asztalhoz, majd én megcsinálom a reggelit. -mutattam az asztal felé. -Gofri jó lesz? -néztem vissza rá.
-Tökéletes. -foglalt helyet. Neki is láttam a gofrinak. Nem volt túl nehéz dolgom, mert csak a tésztát kellett bekevernem, a többit majd a gofrisütő megoldja. Néha kipillantottam az asztalnál kómásan ülő fiúra és elmosolyodtam. El sem hittem, hogy Bakugou Katsuki ül az étkező asztalnál. Idő közben Manami is lejött és széles mosollyal az arcán ült le a szöszivel szembe.
-Jó reggelt! -mondta hangosan, hogy én is halljam.
-Hát ennél csak jobbat. -válaszolt Bakugou még mindig azon a rekedtes hangján. Én is kiszóltam a konyhából, hogy köszönjek a húgomnak, majd ismét a reggelivel foglalkoztam, de azért hallgatóztam. Tudtam, hogy Manami hozni fogja a szokásos formáját, és nem is kellett csalódnom.
-Jó szarul nézel ki. -vigyorgott Bakugoura. -Csak nem nehéz éjszakád volt?
-Nem igazán emlékszem a dolgokra azután, hogy leszálltunk a buszról. -vakargatta a tarkóját a fiú. Egy kicsit szíven ütött a dolog, mert ez azt jelenti, hogy arra sem emlékszik, hogy este ölelkezve aludtunk el.
-Hát azt nem csodálom. -nevetett fel Manami. -Nem volt ám könnyű felvonszolni az emeletre. -ahogy Manami kimondta ezt a mondatot, szúrós szemmel néztem ki rá a konyhából, de csak nem hagyta abba. -Örülhetsz, hogy Hinami így vigyázott rád.
-Hinami? -nézett a konyha felé a fiú.
-Hinami! -vágta rá. -A házig egyedül hozott el, én csak az emeletre segítettelek fel, a többit ő oldotta meg. -mosolygott tovább. Eléggé égett a fejem, ahogy a beszélgetésüket hallgattam. Mikor elkészültem a gofrikkal, enyhe pírral az arcomon vittem ki őket az asztalhoz. Visszamentem a konyhába egy kis nutelláért és lekvárért, majd helyet foglaltam a húgom mellett, aki még mindig nem bírt magával.
-Amúgy ti most együtt vagytok? -kérdezte, amitől még jobban elvörösödtem, és a könyökömmel oldalba böktem.
-Fogalmam sincs. -válaszolt Bakugou, ami nagyon meglepett.
-Nem beszéltünk ilyesmiről. -néztem magam elé, miközben a tányéromra szedtem a gofriból.Ezután már senki nem mondott semmit, csak csendben reggelizünk. A reggeli végeztével Manami felment a szobájába, így rám maradt a mosogatás. Bakugou az étkezőnél ülve várt rám. Miután megvoltam a mosogatással visszamentem a fiúhoz és megálltam mellette.
-Felmegyünk? -kérdeztem tőle, még mindig egy kicsit kínosan érezve magam.
-Lassan haza kell mennem, de menjünk. -láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin, de nem mertem rákérdezni. Felállt az asztaltól, majd felmentünk a szobámba. Mivel én mentem elől, így Bakugoura maradt az ajtó becsukása. Meg is tette, de az ajtómban levő kulcsot elfordította.
-Miért zártad be? kérdeztem tőle, miközben leültem az ágyamra.
-Csak nem akarom, hogy bejöjjön a húgod. -mondta majd elindult felém. Minden lehetséges opció végig futott az agyamon, a legrosszabbaktól a legjobbakig. -Kérdezhetek valamit? -állt meg előttem.
-Mondd csak. -nyeltem egyet, mert egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogy mi járhat a fejébe.
-Ugye tegnap semmi olyasmit nem csináltam, amit te nem akartál? -ettől a kérdéstől még a nyálamat is félre nyeltem.
-Mi-mire gondolsz? -kérdeztem vissza, miközben éreztem, hogy már megint vörösödik a fejem.
-Had ne kelljen kimondanom. -tudtam, hogy mire gondol, de még attól is az ágy alá süllyedtem, hogy rágondoltam.
-S-semmit nem csináltunk este, ha erre gondolsz. -hebegtem.
-Huh...Akkor jó. -fújta ki a levegőt.
-NEKED ELMENT AZ ESZED?! -keltem ki magamból. -HOGY GONDOLHATSZ ILYENEKRE?! -boxoltam bele a mellkasába.
-Semmire nem emlékszem a tegnapból. Szerinted mégis honnan kellett volna kitalálnom? -fogta le a kezeimet.
-Akkor miért nem kérdeztél rá? -förmedtem rá. -Amúgy is, miért tettünk volna ilyet?
-Elég nyomulós vagyok részegen, szóval ki tudja. -vonta meg a vállát.
-Hát velem nem csináltál semmit, csak lefekvésnél megkértél, hogy bújjak oda hozzád. -mondtam enyhe pírral az arcomon.
-Hogy mit? -kérdezett vissza meglepett tekintettel.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt! Ha tetszett kérlek voteolj/kommentelj.
További szép napot! :)