Az Ártatlan (Bakugou x OC)

Ep.47.: Ismeretlen

Miután a nevemet is meghallottam, biztos lettem benne, hogy valahonnan ismerem ezt a fiút.
-Honnan...-fordultam a fiú után, de csak az üres lifttel találtam szembe magam. -...tudod a nevem? -fejeztem be a mondatomat egyre halkuló hanggal.
-Ismerted? -jött a kérdés Todorokitól.
-Nagyon ismerős volt az arca, de nem tudom, hogy honnan. -néztem magam elé.
-Biztos csak egy régi ismerős. -legyintett egyet a fiú, miközben a kórházból kifelé sétáltunk.
-Japánba nincsenek régi ismerőseim. -motyogtam. -Te is láttad, hogy eltűnt a liftből?
-Én nem figyeltem. -mondta Todoroki. Szótlanul sétáltam a fiú mellett, miközben az agyam végig azon kattogott, hogy honnan ismerhettük egymást azzal a fiúval. A buszmegállóhoz érve szinte azonnal megjött a buszunk, amire fel is szálltunk.
-Csak nem az a fura fiú aggaszt ennyire? -szakított ki a gondolataimból.
-De, egy kicsit. -ráztam meg a fejem.
-Ne tulajdoníts neki túl nagy figyelmet. -foglalt helyet Todoroki. -De azért én a helyedbe vigyáznék az ilyen ismerős idegenekkel. -nem igazán tudtam hova tenni a történteket, de inkább csak beletörődtem. Az út alatt nem nagyon szóltunk egymáshoz, de láttam Todorokin, hogy ő is egy kicsit be van feszülve. Nem akartam megszólalni, csak haza akartam érni. Az óráknak tűnő tíz perc után végre leszálltunk a buszról.
-Én még elmegyek a boltba, talán...
-Én visszamegyek a koleszba, ne haragudj. -szakítottam félbe a fiút.
-Rendben, vacsoránál találkozunk. -intett szomorúan Todoroki, majd ő az egyik én pedig a másik irányba indultunk. Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam. Fogalmam sincs, hogy miért, de nagyon rossz érzésem volt. Egy pár perc séta után végre beértem a koleszba és a földszinten össze is futottam egy-két emberrel, de nem akartam velük beszélgetni, így néhány sablonmondat után leráztam őket. A szobámba felérve egy kicsit megnyugodtam. Valakinek el akartam mondani a történteket, de Manamit nem akartam zaklatni, a ma történtek után pedig Bakugouhoz sem volt pofám átmenni. A szobámba maradva a plafont bámultam, és még mindig azon erőlködtem, hogy felidézzem az ismeretlen fiú arcát. Nagy gondolkozások közepette elbóbiskoltam, amit hangos kopogás tört meg.
-Gy-gyere! -kiabáltam, miközben felültem az ágyon.
-Aludtál? -lépett be a szöszi.
-Csak elbóbiskoltam. -dörzsöltem a szemem.
-Többiek mondták, hogy már visszaértél, csak gondoltam átnézek hozzád. -nyomott egy puszit a homlokomra.
-Nagyon aranyos vagy. -mosolyogtam fáradtan.
-Nem jössz le vacsorázni? -tette a kezét az enyémre.
-Azt hiszem, hogy ma kihagyom, nagyon fáradt vagyok. -néztem a fiúra.
-Valami baj van? -nézett vissza rám szokatlanul aggódó tekintettel.
-D-dehogy, csak tényleg fáradt vagyok. -egyre rosszabbul éreztem magam.
-Akkor pihend ki magad. -adott egy finom puszit a számra. -Nem zavarlak tovább.
-Jó éjszakát Bakugou. -köszöntem el a szöszitől.
-Csók. -intett, miközben kiment a szobámból. Amint újra egyedül voltam a szobámba, szinte azonnal vissza is aludtam.
Az éjszaka közepén a nyitott teraszajtóm nyikorgására ébredtem, amin egy fiú lépett be.
-Te meg ki...-pattantam ki az ágyból.
-Először is NE sikíts! -vágott közbe az újabb ismeretlen srác. Nem láttam túl jól a fényviszonyok miatt, de egy magas vékony fiú rajzolódott ki az ablakon beszűrődő fényben.
-Ki vagy te? -ragadtam meg az első tárgyat, amit azonnal a fiú irányába tartottam.
-Jujj...Csak nem egy távirányítóval akarsz szétverni. -nevetett az ismeretlen.
-Ki vagy te? -kaptam fel ezúttal a telefonomat, és a vakut azonnal a fiú felé irányítottam.
-Hékás, kisütöd a szemem. -takarta el a szemét. Igyekeztem minél gyorsabban felmérni a fiút. Végig néztem rajta és valóban egy magas vékony, sápadt arcú fehér hajú fiú állt előttem, aki a világos kék szemeit dörzsölte, hogy hozzá szokjon a fényhez.
-Hinami kérlek...
-Honnan tudod a nevem? -szakítottam félbe.
-Egy kicsit fáj, hogy nem emlékszel rám. -nézett oldalra, miközben nyújtózkodott.

-Mégis honnan kéne emlékeznem rád? -tettem fel a következő kérdést, miközben ezer másik fogalmazódott meg a fejembe.
-Figyelj, elmondok mindent, csak kérlek ne szólj bele, ne sikíts és ne híj segítséget. Rendben? -lépett közelebb a fiú, amitől egy kicsit megijedtem.
-Mindenhol kamerák vannak, egyáltalán, hogy jutottál be?
-Baromi egyszerűen. -mondta, majd mély levegőt véve mosolygott egyet, majd eltűnt a szemem elől.
-Most meg hova lettél? -világítottam körbe a szobát a telefonom vakujával.
-Búú! -bukkant fel pár centire az arcomtól, aminek hatására reflex szerűen vágtam orrba.
-Mit ijesztgetsz?! -förmedtem a fiúra.
-Basszus Hinami. Régen nem voltál ennyire ijedős. -fogta az orrát a fehér hajú fiú.
-Jó lenne, ha most már mondanál is valamit. -váltam egyre türelmetlenebbé.
-Nos, hát...Igazából fogalmam sincs, hogy mire emlékszel. -sóhajtott egyet. -Az én nevem Funaki Zorome. Korábban mi osztálytársak voltunk. Jöhet a kérdés, hogy akkor mégis, hogy kerültem Angliából ide. A válasz nagyon egyszerű, azzal az idiótával jöttem, akivel már korábban is találkoztál. -magyarázta.
-Milyen idiótával? -kérdeztem vissza.
-Tudod a kórházba. Nem rémlik? -nézett rám furcsállóan. -Fekete haj, vörös szem, így sincs meg?
-De igen, de ő ki? -kérdezősködtem tovább.
-Satake Sora, szintén volt osztálytársad. -válaszolt.
-Még a nevetek sem ismerős. -vakargattam a tarkómat.
-Elég szomorú, de mi lenne ha inkább a húgodat kérdeznéd rólunk. -mosolygott egy kicsit ijesztően.
-Mégis honnan ismerne ő titeket?
-Ő is találkozott Sorával. -kaptam egyszerű választ.
-Nem értelek. -néztem a fiúra. -Minek jöttetek ide? Mit tud Manami amit én nem?
-Azért jöttünk, hogy visszavigyünk, csak Sora egy kicsit túl tolta a dolgot. -nézett oldalra egy kicsit idegesen.
-Minek vinnétek vissza, nem likvidálni akarnak?
-Dehogy akarnak likvidálni, valamiért szüksége van rád azoknak a nyomorultaknak. -guggolt le.
-A-akkor azért jöttél, hogy elrabolj? -kezdtem hátrálni.
-Te ennyire hülye vagy? -vágott flegma fejet. -Ha el akarnálak rabolni, akkor minek magyarázkodnék?
-Akkor mégis miért vagy i....-a kérdésemet a Zorome telefonjának rezgése törte meg.
-Faszom...Ez Sora, nekem el kell húznom innen. -pánikolt a fiú.
-Várj már egy percet. -szóltam az épp az ablakon kiugrani készülő srácra.
-Mennem kell Hinami, de könyörögve kérlek, ha ne adj isten újra látnád Sorát, akkor menekülj. -mondta, majd kiugrott az ablakon.
-Zorome-kun várj....-rohantam az ablakhoz, de mire odaértem, addigra a fiúnak se híre se hamva nem volt sehol.

Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastad ezt a részt! :)
Ha tetszett kérlek voteolj/kommentelj! :)
További szép napot! :)