Az Ártatlan (Bakugou x OC)

Ep.34.: Újra a kórházba

Mikor végre túl lendültünk a Todorokis témán és Manami hajlandó volt adni a brownieból. Evés után nem sokkal anya rohant le az emeletről.
-Valami baj van? -nézett Manami anyára.
-Most azonnal be kell mennem a kórházba. -anya szokatlanul idegesnek tűnt, én és Manami csak értetlenül néztünk egymásra.
-Mehetünk mi is? -kérdeztem.
-Semmiképpen! -vágta rá anya, miközben kapkodva húzta fel a cipőjét.
-Anya...-végig sem tudtam mondani amit akartam, mert már csapódott is az ajtó. 
-Szerinted történt valami? -nézett rám értetlenül Manami. Se ő sem én nem tudtuk hova tenni anya viselkedését.
-Nagyon rossz érzésem van. -néztem a már rég becsapott ajtó felé. -Talán nekünk is be kéne mennünk a kórházba.
-Anya nagyon tiltakozott ellene, talán nem kéne. -Manami hangja is egyre aggódóbbnak tűnt, amitől én is csak még idegesebb lettem.
-Tudnom kell, hogy apa jól van-e. -néztem komoly arccal Manamira.
-Anya azt mondta, hogy ne menjünk. -próbált megnyugtatni.
-Én odamegyek! Ha jössz jössz, ha nem akkor nem. -köptem oda a szavakat Manaminak, majd sietősen felmentem a szobámba, hogy átöltözzek.  Gyorsan letudtam az öltözködést, egy fekete hosszú ujjút vettem fel egy fehér hosszú szaggatott farmerral, majd a táskámat felkapva indultam is a földszintre. A cipőmet felvéve Manami állt meg mellettem.
-Biztos menni akarsz? -nézett rám komoly tekintettel.
-Biztos. -álltam fel, miután bekötöttem a cipőmet.
-Adj egy percet, megyek én is. -mondta Manami, majd felrohant a szobájába, ahonnan kb. öt perc után le is jött. Ő is felvette a cipőjét, majd a buszhoz mentünk. Leírhatatlan volt az a hangulat, ami köztünk volt. Nem szóltunk egymáshoz, csak csendben utaztunk egymás mellett ülve. Kicsit több mint negyed óra múlva meg is érkeztünk a kórházhoz, ahova sietősen be is mentünk. Manami elég aggodalmas arccal jött mellettem, míg végül apa szobája elé értünk.
-Bemegyek. -mondtam Manaminak, majd a kilincsre tettem a kezem, de nem mertem lenyomni. Aggódtam, hogy valami olyasmit látok, amit nem szeretnék. Néhány másodperc habozás utá azonban erőt vettem magamon és lenyomtam a kilincset. Manami szorosan mögöttem állt, így ugyan azt látta amit én.
-Üres? -nézett rám furcsállóan Manami. Az üres szoba egyáltalán nem nyugtatott meg.
-Kérdezzünk meg egy orvost, hogy hol van apa. -sarkon fordultam, majd a szememmel egy dokit kerestem. Az első orvoshoz akit megláttam, oda is mentem. Manami még mindig olyan közelről követett amilyen közelről csak tud.
-Jó napot! Segíthetek? -kérdezte egy kedves arcú doktor úr.
-Jó napot! Tetszik tudni segíteni? Ina Matsudát keresem. Meg tudná mondani, hogy hol van? -néztem reménykedő szemmel az orvosra.
-Önök a rokonai? -mért végig minket.
-A lányai vagyunk. -szólalt meg a hátam mögül Manami.
-Sajnálom, de nem hiszem hogy itt találjátok. -mondta az orvos, aki gyanúsan oldalra pillantott, mintha nem akarna elmondani valamit.
-Ha nem itt, akkor hol? -vágtam rá azonnal.
-Azt hiszem, hogy a intenzívre helyezték át. -mondta ki a doki elég nehezen.
-DE PONTOSAN HOVA? -emeltem fel a hangom.
-Sajnálom, de oda nem mehettek be. -mondta a doki.
-Mi történt? -szólalt meg ismét Manami.
-Az éjszaka valaki bejött az ablakon és megpróbálta egy párnával megfojtani, de szerencsére az egyik kolléga épp időben lépett közbe. -magyarázta az orvos.
-Elkapták az elkövetőt? -kérdeztem idegesen.
-Elmenekült. -a hír egy kissé lesokkolt. Hibásnak éreztem magam, és ismét éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Szomorúan hagytuk el a kórházat. Nem akartunk tovább ott maradni, azt meg főleg nem, hogy anya megtudja, hogy a tiltás ellenére elmentünk a kórházba.
-Nem a te hibád. -tette Manami a vállamra a kezét.
-MÁR HOGY NE LENNE AZ ÉN HIBÁM?! -csaptam le a húgom kezét a vállamról. Manami egy szót sem tudott szólni, csak szomorúan bámult rám, miközben a buszmegállóban álltunk.

Hamarosan megérkezett a busz, és egy pár percen belül már otthon is voltunk. Ismét a szobámba mentem, ahol az egész délutánt töltöttem. Nem csináltam semmit, csak az ágy egyik feléről a másikra feküdtem egész addig, amég azt nem éreztem, hogy kapar a torkom. Betudtam annak, hogy szomjas vagyok, így leindultam a konyhába, hogy igyak valamit. Lefelé tartva a lépcsőfordulóban hallottam, ahogy anya Manamival beszélget valamiről. Mindketten nagyon szomorúnak tűntek. Nem gondoltam, hogy olyasmiről beszélnek amit én ne hallhatnék, vagy ne tudnék, így megállás nélkül mentem le a lépcsőn. Ahogy leértem és anya meglátott, azonnal elhallgatott.
-Nem kell titkolóznod. -szólaltam meg érzelemmentes hangon. -Tudom, hogy apa az intenzívre került, ahogy azt is, hogy megtámadták.
-Kicsim. -csuklott el anyám hangja. -Senki nem hibáztat tég...
-Ne is fáradj. Csak hagyj békén kérlek. -mondtam, majd a hűtőhöz mentem, ahol egy pohár üdítőt töltöttem magamnak. -Holnap visszamegyek az iskolába. Jobb lesz ott.
-Rendben. -bólintott rá anya. Ivás után visszamentem a szobámba, ahol tanulással próbáltam elütni az időt, hogy ne menjek vissza felkészületlenül. Egy pár óra tanulás után mindent elpakoltam, majd összeraktam azokat a cuccokat, amiket magammal akarok vinni a koleszba. Miután mindennel megvoltam a fürdőbe mentem, ahol ezúttal elég sokáig időztem. Egy idő után meguntam a testem áztatását, és a víz is kezdett kihűlni, szóval kiszálltam a kádból és pizsamába öltöztem. Lefekvés előtt a telefonomon ébresztőt állítottam, majd az ágyamba feküdtem és vártam, hogy elnyomjon az álom. Reggel fáradtan ébredtem fel az ébresztőm hangjára. Úgy éreztem, hogy addig nem fogok tudni pihentetőt aludni, amég ez az egész helyzet meg nem szűnik. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamból, és a fürdőbe mentem, majd miután rendbe tettem magam, felhúztam az egyenruhámat, majd a földszintre mentem, ahol anya már a reggelivel várt.
-Jó reggelt! Gofrit csináltam reggelire, remélem jó lesz. -mosolygott rám anya.
-Annyira nem vagyok éhes, nem indulhatunk most azonnal? -kérdeztem anyámat.
-Jó lenne, ha ennél egy kicsit. Nem szeretném, hogy rosszul legyél az iskolába. -noszogatott anya. A számat húzva neki láttam a reggelimnek, aminek kb. a felét ehettem meg, amikor eltoltam magam elől, hogy már nem kérek többet. Anya nem nézte jó szemmel, hogy nem ettem meg mindet, de beletörődött. Végre elindultunk az iskolába. A hátsó ülésre ültem és bedugtam a fülhallgatót, hogy éreztessem anyával, hogy egyáltalán nem szeretnék beszélgetni. Anya nem is erőltette a dolgot, így fél óra csendes utazás után már meg is érkeztünk az iskola elé. Kihúztam a fülest, majd elköszöntem anyától, aki ezúttal nem olyan volt, mint a legutóbbi alkalommal. Búcsú után megindultam az iskola felé. Gyorsan felértem a tantermünkhöz, ahol még senki nem volt bent.
-Túl korán érkeztem volna? -tettem fel a költői kérdést magamnak, mintha bárki lenne itt aki válaszolhatna rá.
-Jó reggelt! -hallottam meg a hátam mögül egy ismerős rekedtes hangot.

Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastad! :)
Ha tetszett, kérlek voteolj/kommentelj! :)
További szép napot :)