Az Ártatlan (Bakugou x OC)

Ep.29.: Fogalmam sincs...

A koleszba visszaérve egyből Aizawa sensei fogadott. Anya már idetelefonált, hogy haza mehessek és hogy most két napot kimaradok a suliból. Aizawa senseit letudva elindultam Bakugouval a jól megszokott 4. emeletre.
-Ennyire gáz a helyzet? -kérdezte a szöszi a liftbe beszállva.
-Hát nem túl jó...-csuklott el a hangom. Nem akartam ismét elsírni magam, így egy pillanatnyi szünetet tartottam a mondatomba.
-Ha nem akarod, akkor nem kell most elmondanod. -nézett felém Bakugou megértő tekintettel. Csak bólintottam, és a fejemet fogva kiszálltam a liftből. Egy öleléssel elbúcsúztam Bakugoutól, majd ő az egyik én pedig a másik folyosón indultunk a szobáink felé. A telefonomon már tárcsáztam is anyát.
-Anya? -szóltam bele a telefonba.
-"Pár perc és a kolesz előtt vagyok. Légyszíves igyekezz." -hallottam a hangján, hogy elég nyugtalan, így rövidre fogtam a beszélgetést.
-Rendben. -sietősen összepakoltam egy pár cuccot a szobámból, majd a randizós ruhát egy hosszú fekete nadrágra és egy blúz, blézer kombóra cseréltem. A táskámat felvéve indultam a kolesz elé. Nem igazán akartam a többiekkel beszélni, nehogy elkezdjenek kérdezősködni. Gyors léptekkel hagytam el a liftet, és már-már profikat megszégyenítő módon osontam ki a házból. Szerencsémre senkivel sem futottam össze, így zavartalanul értem el a kocsiban várakozó anyámhoz.
-Nem hoztál sok cuccot. -jegyezte meg anya köszönést és minden egyéb üdvözlést nélkülözve.
-Nem akarok sokáig kimaradni a suliból. -fogtam én is rövidre.
-Remélhetőleg nem is kell. -mondta, miközben beindította a kocsit és már indultunk is. A kb. háromnegyed órás út alatt nem igazán beszélgettünk, míg végűl megálltunk a kórház előtt.
-Manami? -néztem anyára, miközben kiszálltam a kocsiból.
-Bent van apádnál. -válaszolt, majd elindult a bejárat felé. Az egyre sötétedő égre néztem. Utálok kórházba járni, olyan szomorú hely. A bejárathoz közeledve egyre több ember volt körülöttünk. Csak magam elé bámulva sétáltam anyám után.
-Apád a 3. emeleten van. Menj fel, nekem még beszélnem kell az orvosokkal. Manaminak már írtam, a folyosón fog várni. -adta ki az utasítást anya, mire én csak bólintottam majd a 3. emelet felé vettem az irányt. Hamar felértem, ahol a liftből kilépve Manamival találtam szembe magam.

-Csak hogy itt vagy! Gyere! Apa már jobban van, szóval be tudunk menni hozzá, de még így is elég fáradt. -magyarázta menet közben Manami.
-Pontosan mi történt? -kérdeztem.
-Hát még folynak a nyomozások, de valami bomba robbant apa irodájához közel és apa elég csúnyán megsérült. -igyekezett válaszolni a kérdésemre.
-Bomba? Miért pont ott? -értetlenkedtem.
-Mintha nem tudnád, hogy mi apa munkája...-csóválta a fejét.
-Ezért nem értem. Mégis kinek van annyi esze, hogy egy magas biztonságú hivatalba robbantson?
-Honnét tudjam? De gondolom provokáció volt az egész. -vágott aggodalmas arcot Manami. -Igazából anya szinte semmit nem mondott, apa meg levegőt is alig kap és valószínűleg ő sem tud többet nálunk. -folytatta az agymenést. A nagy beszélgetések közepette beértünk apa szobájába. Szörnyű volt végig nézni apán és látni, hogy mindenhonnan csövek állnak ki, szörnyű volt látni az infúziót, a legrosszabb mégis az az idegesítően pittyegő gép volt. Hihetetlenül nyomasztó volt az egész mégis megnyugodtam, hogy apa még életben van.
-Tud beszélni? -fordultam Manami felé.
-Valószínűleg alszik.
-Meddig tartják bent? -kérdezősködtem.
-Gondolom amég szükséges.
-De nincs életveszélyben igaz?
-Fogalmam sincs....

Mindenesetre a közeljövőben biztos, hogy kidobok még egy epizódot, mert nem akarom pont ennél a szomorú résznél elvágni, szóval legyetek türelmesek.
Köszönöm, hogy végig olvastad ezt a rövidke részt, ha tetszett kérlek voteolj/kommentelj!
További szép napot!