képtelenség | kth✔

Prológus

- Miért nem szólítasz soha oppának? – váratlanul ért Taehyung kérdése, miközben a kertben feküdtünk egy pokrócon a fa alatt, ahogyan azt szinte minden nyáron tettük.

A bal kezemre támaszkodva feljebb toltam magam, hogy ránézzek a mellettem fekvő fiúra, aki fél oldalasan felém fordulva várta a válaszomat. Az arcán szokás szerint ott ült édes mosolya, mintha csak oda nőtt volna. A lágy szellő meg-megfújta a tincseit, amik így a homlokába hullottak. Alig volt még tizenöt éves, de az arcán már megjelentek férfias, de mégis kisfiús vonások, amitől elképesztően helyesnek láttam én is, és az iskolában sok más lány is.

Felhúztam magam teljesen ülő helyzetbe és átölelve a térdeimet, vigyorogva bámultam rá.

- Miért kellene, hogy oppának hívjalak? – kérdeztem hitetlenül rázva a fejemet. – Három hónappal idősebb vagyok nálad, ráadásul az unokatestvérem vagy és nem a pasim.

- Csak papíron vagyok az unokatestvéred. – horkant fel kissé megsértődve, amit nem igazán tudtam hova tenni. – Amúgy meg, akár lehetnék a pasid.

Kikerekedett szemekkel vártam, hogy újból felém forduljon és elnevetve magát azt mondja csak viccelt. De ez nem történt meg. Mélyen a szemembe nézett, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene neki mondanom.

- Ugyan már, Taehyung. – fúrtam a fejemet a két lábam közé, hogy ne lássa, amint elpirulok. – Mi ketten nem járhatunk, mert igaz, hogy csak papíron, de akkor is rokonok vagyunk.

- És ha nem lennénk papíron se azok, akkor szeretnél a barátnőm lenni? – hallottam, ahogy felül, mert közelebbről érkezett a hangja hozzám. A földet fixírozva próbáltam felfogni a hallottakat. Most vajon burkoltan akarja nekem elmondani, hogy tetszem neki? De nem. Az lehetetlen. Hiszen kisgyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt fürdettek minket, minden hülyeséget ketten vagy hárman a bátyámmal karöltve csináltunk. Lehetetlen, hogy nem testvérként gondol rám!

- Tudod mit! – fordultam felé hirtelen, hogy gyorsan témát váltva elterelhessem a beszélgetésünket, mert kezdtem túlságosan zavarba jönni, attól, amit mondott. – Oppának szólítalak, ha te meg engem Noonanak! – alkudoztam, mert végül is idősebb voltam nála néhány hónappal, ennyit igenis megérdemeltem.

- Én inkább Jagiyanak szeretnélek hívni... - mondta egy szemrebbenés nélkül, amitől benn rekedt a levegőm, és éreztem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. Taehyung végig a szemembe nézett, ahogy beszélt, és tudtam, hogy nem hazudik, akármennyire is szerettem volna, hogy most az életben egyszer ne mondjon igazat. Minden apró kis rezdülését ismertem az arcának, hiszen volt időm megtanulni az elmúlt tizenöt évben. Tudtam, hogy mikor mond, és nem mond igazat. És most igazat mondott.

Tae óvatosan előrehajolt, én pedig kővé dermedve vártam, hogy mit fog csinálni. Az arca vészesen közel került az enyémhez, és, ami a legfurább, hogy nem éreztem furának. Jobb kezét végig húzta a hajamon, végül megállapodott az államon és felemelte, hogy egyvonalba kerüljünk egymással. Megszeppenve néztem a szemébe, és továbbra sem hittem el, hogy tényleg ez történik velünk.

- Csókolóztál már, Kira-ya? – húzta végig a hüvelykujját az alsó ajkamon, amitől olyan szótlannál váltam, hogy csak reszketegen megráztam a fejemet. – Zavarna, ha velem csókolóznál először?

Továbbra is döbbenten néztem a szemébe. Biztos, hogy nem álmodok? Taehyung, akit testvéremként szeretek, mióta az eszemet tudom, most meg akar csókolni, és még azt is megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője. Mi történik? Valaki csípjen meg, hogy bebizonyosodjon, alszom, és ha felkelek, ezt elmesélhetem a valódi Taehyungnak, aki majd kinevet, és az mondja, jó nagy ökör vagyok.

De nem történik semmi ilyesmi. Taehyung a válaszomra várva neki dönti a homlokát az enyémnek, amitől kiszakad belőlem egy akaratlan sóhaj.

- Nem – szóltam meg halkan, és szinte el sem hittem, hogy én tényleg ezt mondtam. Mi van velem?

Tae, mintha csak erre várt volna, finoman neki nyomta az ajakit az enyémnek. Puhatolózva kezdeményezett, tudván, hogy még sosem csináltam ilyet. El sem hittem, hogy én, ahelyett, hogy lefagyva vártam volna, hogy véget érjen ez az egész, visszacsókoltam őt. Ahogy nyelvével finoman megbökte a számat, ösztönösen engedtem neki, hogy elmélyítse a csókunkat. Ujjait hátra csúsztatta a tarkómra, mire én hátra döntöttem a fejemet, hogy kényelmesebb pozícióban férjen hozzám. Pár másodpercig tarthatott csupán az egész, de én hosszú-hosszú perceknek éreztem. Miért élveztem ennyire az unokatestvérem csókját? Még úgy is kissé bűnösnek éreztem magam, hogy tudtam, valójában nem vagyunk rokonok, hiszen Taet örökbe fogadták a nagynénémék.

Amikor elváltunk egymástól, zavartan elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Elvette rólam a kezét, miközben hallottam, hogy ő is úgy, mint én próbálja rendszerezni a levegőjét. Néma csendben ültünk egymás mellett, megpróbálva feldolgozni az előzőpercekben történt eseményeket. Mi most tényleg csókolóztunk?

Félve emeltem rá újból a tekintetemet, és meglepetten vettem tudomásul, hogy ő eközben is engem nézett. Láttam, hogy nyitja a száját, hogy mondjon valamit, amikor nyílt a ház ajtaja, és Tae anyukája szólt ki rajta.

- Gyertek be légy szíves, valamit meg kell beszélnünk veletek! – kért minket kedvesen, én meg egy pillanatra lefagyva azt hittem, hogy látták, hogy csókolózunk, és most le akarnak teremteni bennünket. De Jaeso, olyan szépen mosolygott ránk, hogy egyből tudtam valami másról lesz szó. Mindketten felpattantunk a pokrócról és egymásra sem nézve követtük a nagynénémet a házba. Zavarba ejtő volt, amikor a nappaliba érve megpillantottam, hogy az egész család, beleértve Taehyung apukáját Woohyungot, a szüleimet és a bátyámat Jint, a kanapén vagy a fotelben ülve figyelték az érkezésünket.

- Mi folyik itt? – kérdeztem félve, mert nagyon rossz előérzetem támadt a hirtelen családi összejöveteltől. Jin kinyújtotta felém a kezét a fotelből, és mutatta, hogy üljek mellé a karfára. Engedelmesen helyet foglaltam a bátyám oldalán, miközben Taehyung is levágódott az apukám és Woohyung közé.

- Kira – szólított meg anya finoman. – A nagybátyádat áthelyezték Tokióba, egy időre. Ezért jövő héten oda fognak költözni.

Könnyek gyűltek a szemembe, amint eljutott az információ a tudatomig. Homályos szemekkel fordultam Taehyung irányába, aki szomorúan nézett rám.

- Te már tudtad, igaz? – nevettem el magam kínosan. Hát, persze. Ezért csinálta ezt az egészet, mert tudta, hogy elmegy. De nem értem mire volt jó. Azt akarja, hogy ne felejtsem el vagy mi? Mert, ahhoz egy ölelés is elég lett volna, nem kellett volna megcsókolnia!

Taehyung bólintott és újra nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de leintettem és megráztam a fejemet. Kitöröltem a könnyeimet a szememből, és mosolyt erőltetve magamra a kanapén ülők felé fordultam.

- Remélem minden rendben lesz veletek, és amilyen hamar tudtok újra visszajösztök hozzánk. – mondtam a lehető legkedvesebben, ahogy tőlem telt. – Ha nem haragszotok, most felmegyek a szobámba.

Azzal, mint, akit ágyúból lőttek ki fel is siettem a lépcsőn, mert éreztem, hogy újabb sós könny váltja fel az előbb letörölteket. Hanyatt fekve az ágyamban keservesen zokogni kezdtem, és nem tudtam el dönteni, hogy pontosan miért sírok. A költözés miatt? A csók miatt? A vallomás miatt? Vagy, amiatt, hogy ettől a csóktól rádöbbentem, hogy én is másként érzek Taehyung iránt. Vajon, ha nem költöznének el is meg tette volna? És, ha igen lett volna esélyünk rá, hogy szeressük egymást?

Sziasztok babák!

Tudom, hogy alig egy hete nyitottam meg a Jennies ficimet, de ez a történet, annyira beleégette magát a fejembe, hogy muszáj volt elkezdenem és meg is osztanom veletek. Így úgy döntöttem, hogy a két sztori plusz a novellás kötetem együtt fognak futni a továbbiakban, végül is úgy is itt a nyár lesz időm írni, ti meg így több mindent is olvashattok tőlem! Remélem elnyerte a tetszéseteket, hamarosan újra találkozunk:

Csóközön: Szeszih <3