képtelenség | kth✔

Harminchét

Dudorászva léptem ki a szobámból, hogy elindulhassak a moziba, ahol Jungkookal lesz találkozóm. Gondosan becsuktam a szobaajtómat és már majdnem elértem a lépcsőt, amikor egy kar megragadott és visszahúzott. Meglepetten fordult Taehyunggal szembe, aki abban a pillanatban elengedett, hogy már rá figyeltem. Megköszörülte a torkát, kiseperte a haját a szeméből majd rám mosolygott, de tisztán láttam, hogy gesztusa nem volt őszinte.

- Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Kira. – kezdett bele, nekem pedig kikerekedett a szemem és értetlenül álltam a történtek előtt.

- Bocsánatot? Miért? – húztam fel a bal vállamat esetlenül.

- Igazságtalan voltam veled, és emiatt rémes bűntudatom van. – hajtotta le bűnbánóan a fejét. – Túlságosan rád nyomultam, annak ellenére, hogy barátod van és bevallom kihasználtam a zavartságodat, amit nagyon nem kellett volna. Sajnálom, hogy összezavartalak és ilyen helyzetbe hoztalak. Nem kellett volna elvárnom tőled, hogy válassz, mert én az unokatestvéred vagyok, Jungkook pedig a barátod. Ezentúl ígérem nem lesz téma, hogy csókolóztunk, vagy bármi. Szeretnék újra a barátod lenni, mint régen és nem akarom, hogy zavarban legyél a közelemben. Ennél jobbat érdemelsz.

Pislogás nélkül álltam szemben a fiúval, és egy szó sem jött ki a torkomon. Nem tudtam hova tenni a hirtelen vallomását, csak némán néztem fel rá. Most komolyan jól hallottam, hogy elengedett? Hogy nem zavarja, hogy Jungkookal vagyok és nem vele? És miért érzem, hogy a szívemről leesett egy súly, ami eddig nyomott?

- Azta, erre nem számítottam. – tértem magamhoz. Hálás mosollyal az arcomon néztem Taere újra. – Köszönöm, ez nagyon fura, de köszönöm. Örülnék, ha a jövőben sikerülne túllépnünk ezeken a dolgokon és lehetnénk barátok, lelkitársak meg minden hülyeség, amit mondtuk egymásra gyerekkorunkban.

- Úgy lesz, Kira. Hiba volt az gondolnunk, hogy több van köztünk. Mert nincs. – bólogatott Taehyung, amivel egyetértettem. Félig. Félig meg nem. – Csodás lány vagy, hatalmas szívvel, aranyos mosollyal és egy irtózatosan furcsa személyiséggel, amiben könnyű beleszeretni. Vagy azt hinni, hogy beleszerettünk.

- Szóval, akkor nem voltál belém szerelmes? – próbáltam felfogni, amit mondott, hiszen néhány hete, azt mondta én vagyok az egyetlen lány, akit szeretni tud.

- Nem, valószínűleg félreértettem saját magamat. – húzta szélesebbre a mosolyt a száján. – Többet akartam bele látni, mert te vagy az egyetlen lány, akit igazán ismerek és közel mertem engedni magamhoz. De nem vagyok beléd szerelmes, erre rájöttem. Szóval tekinthetjük az egész dolgot kettőnk között félreértésnek és zárjuk szépen le.

- Ó, hát, oké. Legyen, ahogy szeretnéd. – vakargattam meg ideges mosollyal a tarkómat. – Barátok, unokatestvérek...

- Lelkitársak egy életen át. – fejezte be a mondatot Taehyung helyettem, amitől elnevettem magam. Esetlenül magához húzott és megölelt. Csak nem úgy, ahogyan ezelőtt mindig tette. A vállamnál fogva ölelt, tényleg csak úgy, mint egy barátot. Ezek szerint valóban vége ennek a hercehurcának, ami kettőnk között ment. Nincs többé szerelmi háromszög, meg vacilálás. Ő sem szerelmes belém és én se belé. Részemről csak egy buta fellángolás volt, míg az övéről egy bebeszélés. Minden a legnagyobb rendben van. Végre nyugodtan lehetek Jungkookal, ő meg találhat magának egy kevésbé idegbeteg barátnőt, akivel ellehet.

- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. – húzódtam el tőle egy nagy vigyorral a képemen. – Este van kedved sütni valamit és felrobbantani a konyhát?

- Másra se vágyom. – kacsintott rám. – Na, menj, mert elkésel a moziból! Üdvözlöm Jungkookot, mondd neki, hogy majd hívom valamikor.

- Szia. – integettem egyet neki és már rohantam is lefelé, mert valóban késésben voltam.