képtelenség | kth✔

Negyvenkettő

- Neked meg mégis mi a franc bajod volt egész este? – vágtam be magunk mögött a faház ajtót, amikor a vacsora végeztével visszajöttünk. Taehyung rám se nézve a háló részbe sietett, én meg egyenesen utána. – Hallod? Hozzád beszélek!

- Hallom, ne vagyok süket! – forgatta meg a szemét kivágva a szekrény ajtaját, feltehetőleg a pizsamája után kutatva. Mérgesen pislogva löktem vissza az ajtót és beálltam elé kikövetelve magamnak a figyelmét. Taehyung felhúzva az orrát félre nézett mellettem, majd, mintha csak szívességet tenne nekem végre méltatott rám nézni. – Nincs semmi bajom. Le akarok feküdni, aludni!

- A francot fogsz te aludni, amíg el nem mondod miért voltál egy flegma paraszt a vacsora alatt! – tártam szét a karomat és éreztem, ahogy a testemet elönti az adrenalin.

- Bocsi, Kirababa, amiért nem bírta a gyomrom tovább, ahogy a szüleid szinte mér az oltár elé képzeltek téged Jungkookal! – túrt a hajába és hátrált egy lépést. – „Oh, biztosan meg kell majd esküdnötök olyan habos-babos fehér ruciban is!" „Biztosan Nayeon-ah lesz a koszorúslány meg Jihyo és, ah, az a két lány mennyire jól mutatna levendulaszínű nyári ruhában!" „Jungkook lesz a legtüneményesebb férj a világtörténelemben, Kira meg a legtökéletesebb feleség!" Bocs, ha ezek után okádhatnékom támadt!

- Nem értem miért zavar ez téged! – kulcsoltam össze magam előtt a karomat és a hátammal neki támaszkodtam a szekrénynek, ami előtt álltam. – Jungkook a barátom, meglehet, hogy sokáig együtt leszünk és valóban esküvő lesz belőle!

Taehyung lángoló tekintettel csapta mellém a tenyerét és bár magamban megijedtem az ismeretlentől, rezzenéstelen arccal álltam vele szemben. Sosem láttam még őt ilyennek, de valamiért tetszett, és szítani akartam benne tovább a tüzet.

- Nem lehetsz Jungkook felesége! – engedte ki a levegőt szaggatottan a száján, ami szinte az arcomba érkezett.

- Már miért ne lehetnék? – emeltem meg kissé a fejemet, ami igencsak nehéznek bizonyult, tekintve, hogy a rám magasodó férfi elzárta előlem a menekülés útvonalat.

- Mert én nem akarom! – jelentette ki határozottan, amitől kikerekedett a szemem.

- Azt mondtad, hogy nem szeretsz. És, hogy soha nem is szerettél úgy. – haraptam a számba egyre nehezebben szedve a levegőt.

- Hát, hazudtam! – vette el a kezét mellőlem és újra kiegyenesedve állt meg előttem. – Hazudtam, mert azt akartam, hogy boldog legyél! Át akartalak engedni Jungkooknak, de képzeld nem sikerült! Mert piszkosul önző vagyok, és azt akarom, hogy csak az enyém legyél!

- Gondoltál volna erre hat évvel ezelőtt! – szálltam vele vitába nem foglalkozva az újabb vallomással. A vérem lüktetett az ereimben és annyira elborult az agyam, hogy nem is gondolkoztam csak kimondtam mindent, ami az eszembe jutott. – Mikor megcsókoltál, azt mondtad, azt akarod legyek a barátnőd, erre basszameg leléptél és itt hagytál! Hat rohadt évvel ezelőtt elmentél, miután összezavartál és ennyi ideig nem is jelentkeztél! – a hangom egyre hangosabb lett, de nem foglalkoztam vele csak folytattam. – Én meg, mint valami mennyasszony, a háború idején vártalak vissza, hogy bevalld, szeretsz és együtt legyünk, még úgy is, hogy közben mindenki megrökönyödne körülöttünk! Senkivel nem mentem el randira, mindenkit elutasítottam, mert rád vártam, te idióta! Erre kiderül, hogy te boldogan heherésztél nélkülem japán libák társaságában, nekem meg egy nyamvadt emojit sem bírtál írni évek alatt!

Gyorsan szedtem a levegőt, közben egy másodpercre sem szakítottam el a tekintetemet a fiúról, aki gúnyosan mosolygott rám.

- Igazad van. – bólogatott az alsó ajkát megnyalva. – Elbasztam. Kibaszott nagyot hibáztam, ezzel én is szembesültem, amikor hazajöttem és megtudtam, hogy valaki mással vagy együtt!