képtelenség | kth✔

Hetvennyolc

˙Taehyung POV˙

- Befejeznéd a mocorgást, kicsit idegesítő! – simítottam rá Kira combjára az asztal alatt, mert valóban kezdett zavarni, ahogy barátnőm kukacmódjára mozgolódott a székén, mintha megkergült volna.

- Jó, bocsi. – engedte el az izmait, majd inkább az asztalra kihelyezett itallapot kezdte babrálni. – Mikor ér ide szerinted? Vagy mi van, ha késik, mert...

Mivel nem bírtam tovább hallgatni a szómenését, egyszerűen ráhajoltam az ajkaira, jelezve, hogy fogja már be. Ráadásul kivételesen én sem voltam valami nyugodt, így nehezemre esett legalább a látszatát fenn tartani. Ma délután négy órára beszéltünk meg Chaeyounggal találkozót, és már kissé kezdtem bánni, hogy valóban idehívtuk őt, mert előre féltem mit akar majd mondani. Kira még mindig küszködött egy kis hőemelkedéssel, sőt reggelre már a torkát is fájlalta, de nem tudtam lebeszélni róla, hogy velem jöjjön. Nem féltékenykedésből akart eljönni, csupán kijelentette, hogy Dahyun nem csak rám jelent veszélyt, hanem rá és az egész kapcsolatunkra is, így esélytelenné vált, hogy otthon maradjon.

Összekulcsoltam az ujjainkat az asztal alatt és kedvesen megcirógattam az állát, amitől látszólag megkönnyebbült és kijelentette, hogy szeretne rendelni, ezért magunkhoz intettem a pincért. Amíg Kira leadta a rendelését, feltűnt, hogy nyílik a cukrászda üvegajtaja és egy rövid, szőke hajú lány lépked be rajta. Habár lassan fél éve láttam Chaeyoungot utoljára, felismertem őt, mivel még mindig elég alacsony volt és ugyanolyan jellegzetes arccal rendelkezett.

- Kira. – böktem meg barátnőmet, aki kérdőn fordult felém, majd tekintetével követte merre nézek és ő is megpillanthatta a felénk közeledő lányt.

- Ő az? – ráncolta a szemöldökét, és nem is lepődtem meg, hogy nem ismeri fel elsőre, hiszen, egyszer találkozott eddig vele. Akkor is éppen sokkot kapott Dahyun miatt, szóval feltehetőleg nem raktározta el magában Chaeyoungot úgy igazából.

- Sziasztok. – állt meg a szőke lány az asztalunknál és látszott rajta, hogy kissé zavarban van a kialakult helyzet miatt.

- Szia. – mosolyogtam rá biztatóan, habár én sem voltam éppen a legnyugodtabb. – Leülsz? Úgy könnyebb beszélgetni... - jeleztem neki, hiszen zavart, hogy még mindig áll.

- Ja, persze. – kapott a fejéhez, majd kibújt a kabátjából, amit a székre akasztott a táskájával együtt és felénk fordult. – Sajnálom, hogy iderángattalak benneteket. Biztos ezer fontosabb dolgotok van, mint ez, és tudom, hogy Dahyun nem a szívetek csücske, de biztosan érdekelni fog benneteket, amit most elmondok, úgyhogy köszönöm, hogy találkoztok velem.

- Jaj, nyugi, ne hadarj ennyire. – lökte meg Kira Chaeyoung kezét, aki meglepetten pislogott egy párat. Kira elég közvetlen lány, amiről úgy tűnik az velünk szembe ülő nem tudott, ezért is lepődött meg, annyira a dolgon. – Nem rendelsz, mielőtt belekezdesz? Vagy sietsz nagyon?

- Öhm, de persze. – tűrte hátra Chaeng a haját a füle mögé, miközben én büszkén mosolyogtam a barátnőmre, amiért ennyire jó ember volt. Visszahívtuk a pincért, aki felvette az újonnan érkező rendelését is, majd pár percen belül ki is hozott mindent, így egy adag édességgel, és üdítővel kezdtünk bele a dolgokba. – Oké, belekezdek, mert sosem fogok a végére érni...

Kirával bólintottunk egy aprót felé. Chaeyoung az ajkába harapva letette a desszertes villáját a tányérjába és felénk fordulva beszélni kezdett.

- Gondolom, azt már tudjátok, hogy én vagyok Dahyun legjobb barátnője és együtt is élünk, így valószínűleg nem értitek pontosan mi ez az egész, de ígérem, nem sokára világossá válik számotokra minden. – kiseperte a haját a szeméből és egy nagy levegővétel után belekezdett. – Ismerem Dahyunt majdnem tíz éves korunk óta, majdnem ennyi ideje vagyunk legjobb barátnők is, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer idáig fognak fajulni a dolgok. Körülbelül tizennégy évesek lehettünk, amikor Dahyun időnként furcsán kezdett viselkedni. És itt a furcsa alatt konkrétan nem normálisat értek. Ijesztővé vált, idegbeteg hangulatingadozásai voltak és ilyenek, amivel mindenkire rá hozta a frászt. A szülei kivették a suliból, mert azt hitték ez a baja, hogy nincs jó helyen, de én sejtettem, hogy más áll a háttérben. Hiszen Dahyunt mindenki szerette, a személyisége a kinézete miatt, szóval úgy mindenért. Hiába voltam tizennégy megpróbáltam rávenni a szüleit, hogy vigyék el pszichológushoz, amivel egyet értettek és elvitték őt. Pár éven belül kiderült, hogy Dahyunnak problémák vannak az agyában, egyfajta skizofrénia alakult ki nála, aminek két végletes formája van. Egy nagyon kedves, szerethető, vicces énje, akit gondolom megismertél, Tae, amikor randizgattaok. – mutatott felém, mire aprót bólintottam, hiszen igaza volt, akkor még semmi jelét nem láttam, annak, hogy baja lenne. – És a másik énje, a kissé pszichopata, elmebeteg, őrült, akivel nem lehet düllőre jutni. Éveken keresztül ki tudtuk az állapotát küszöbölni, gyógyszerekkel és rendszeres pszichiátriai látogatásokkal, így vissza tudott menni a suliba és be tudott iratkozni az egyetemre is. Az újabb bajok, akkor kezdődtek, amikor járni kezdtetek. Eleinte még ott sem volt baj, hiszen konkrétan rajongott érted, és bármit megtett volna, hogy boldog legyél mellette. Akkor kezdett a másik énje felszínre törni, amikor rájött, hogy nem szereted, és valaki más van az életedben. – szegezte végig nekem a szavait, amitől muszáj volt lehajtanom a fejemet. Miért nem tudtam én ezekről? Sosem tűnt fel, hogy Dahyun gyógyszert szed, habár igazság szerint soha nem is figyeltem rá. Hogy lehetek, ekkora gyökér? – Nem te tehetsz róla, mielőtt magadat kezdenéd okolni! Én voltam, aki nem vette észre, hogy nem szedi a gyógyszereit, és, mint néhány hete megtudtam az orvoshoz sem jár, kitudja mennyi ideje. A szülei azért engedték, hogy velem lakjon, mert figyelek rá, és biztonságban tartom, de mivel évek óta nyugodt volt, azt hittem minden rendben van. A szakításotok után sem vettem észre, hogy gáz lenne, betudtam gyászidőszaknak, és csak simán vígasztaltam, de én hülye elhittem, hogy szedi a gyógyszereit ugyanúgy tisztességgel! Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor részegen nektek ment, ami miatt ezúton is még egyszer elnézést szeretnék kérni tőletek. – Chaeyoung beletúrt a hajába frusztráltságába, majd a sok beszéd miatt ivott pár kortyot mielőtt folytathatta volna a sztorit. – Megnéztem, hogy szedi-e a bogyóit, és, amikor számon kértem őt, behisztizett, kiverte a balhét és bezárkózott a szobájába, mondván nem vagyok, az anyja hagyjam őt békén. Azt hittem majd reggelre kialussza magát, és sikerült beszélnem vele, de mire felkeltem eltűnt. Kétségbeestem, hogy baja lett, vagy hozzátok ment vagy bármi, de nem mertem a szüleinek szólni, mert féltem, hogy, akkor bezárják őt egy szöuli klinikára orvosok közé. Vártam pár órát, hátha hazajön, de semmi nem történt. Két nappal később jött meg, összepakolta a cuccait és közölte velem, hogy valami Chaeyeonhoz költözik, mert ott legalább szeretik. Azt se tudtam mit csináljak, kértem, hogy beszéljük meg vagy valami, de kijelentette, hogy soha többet nem akar látni és tűnjek el az életéből úgy örökre. Napokig kutattam ki a fene az a Chaeyeon, akihez költözött, de semmire nem bukkantam. Augusztus utolsó heteiben döbbentem rá, amikor megtaláltam a szobájában felejtett papírokat, hogy átiratkozott a ti egyetemetekre, és akkor már teljesen bepánikoltam. Elképzelni sem tudom, miket mondott nektek, csak néhány hete sikerült megtudnom Chaeyeon húgától, hogy valami Tzuyu nevű lányon keresztül figyelt titeket és próbált szétválasztani titeket. Én tényleg sajnálom, amiért idáig fajultak a dolgok, és, hogy nem tudtam hamarabb közbe avatkozni...

Chaeyoung az ajkába harapva fejezte be a sztorit, ami előtt Kirával mindketten döbbenten ültünk. Eddig csak vicceltünk vele, hogy Dahyun beteg, nem gondoltuk, hogy tényleg az és segítségre szorul.

- Hé, ne te érezd magad rosszul. – próbálta vigasztalni a könnyező lányt. – Nem tehetsz, arról, hogy kicselezett téged. Inkább mondd el, hogy miben segítsünk, mert gondolom ezért akartál velünk beszélni...

- Igen. – engedett ki egy nagy adag levegőt a szőke a száján. – Mivel teljesen kicsúszott az irányítás a kezeim közül, kénytelen voltam drasztikus döntést hozni. Felhívtam Dahyun szüleit, elmeséltem nekik mindent, ők pedig kijelentették, hogy ez az utolsó esélye volt a lányuknak, most már nem szabad emberek közé engedni. Szóval...

- Diliházba akarják küldeni? – ráncoltam a szemöldökömet és bár mindenáron meg akartam szabadulni az exemtől, azért ezt nem kívántam neki.

- Nem. – rázta meg a fejét Chaeng. – Van az Alpokban egy rehabilitációs klinika, pont az olyan sérült embereknek, mint amilyen Dahyun is. Oda szeretnék elvinni, de... Az igazság az, hogy szóba se akar állni velem, a szüleit meg egyenesen leszarja, szóval...

- Azt akarod, hogy Taehyung beszéljen vele, igaz? – kapta el hamarabb Kira a lány gondolatmenetét, mint én, amitől felhorkantottam. – Ne legyél ilyen! Dahyun beteg segítenünk kell neki, nem figyeltél?

- Én megértem, és segítenék, de azok után, amiken keresztül mentünk miatta, nem tudom igent kéne-e mondanom. – túrtam a hajamba idegesen. – Nem emlékszel Jungkookal mit tett Tzuyu!

- Ne legyél önző Taehyung! – ütötte meg Kira idegesen a vállamat. – Nézz már rá szegény lányra! – bökött kezével a velünk szemben ülőre, aki megszeppenve kapkodta a fejét közöttünk. – Segítenünk kell nekik!

- Kira...

- Komolyan mondom! Tedd félre az érzéseidet és segíts a volt barátnődnek, ha már miattad hagyta abba a gyógyszerszedését! – mondta határozottan, amivel halálosan megdobogtatta a szívemet és elérte, hogy még jobban beleszeressek. – Most mit vigyorogsz?

- Nálad jobb embert ez a világ még nem látott. – sóhajtottam, majd Chaeyoung felé fordultam, aki mosolyogva biccentett egyet jelezve, hogy egyetért velem. – Mondd, hogyan tudnánk neked segíteni...