képtelenség | kth✔

Huszonhat

˙Taehyung POV˙

Unottan váltogattam a csatornákat, ahol egyszerűen semmi kedvemre valót nem találtam. Egyedül ültem otthon, nem igazán volt programom, hiszen Jimin nem ért rá, Hobi egész nap a táncsuliban volt – még vasárnap is, egy csoda az a pasi komolyan mondom – Jungkookot és Kirát meg nem akartam zaklatni, hagy legyenek kettesben, ha már egy hete nem látták egymást. Másrészt akartam is, hogy kicsit külön legyünk Kirával, hogy legyen időm átgondolni mi is lesz velünk pontosan. Mert bár ő nem emlékszik a történtekre, én bennem azonban tökéletesen él még az a pillanat, ahogy magától tapad a számra és csillogó szemekkel túr a hajamba. Már nem akartam túltenni magam rajta. Tudtam, hogy szeret engem, de egyszerűen nem haragudtam rá, amiért nem akarta ezt elismerni. Igaza volt, elhagytam hat évre, miután összezavartam és megcsókoltam. Ő pedig közben találkozott azzal az édes sráccal, aki nekem is a szívembe lopta magát.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy felhívom Nayeont hátha ő szabad mára, egy közös programra, amikor a szüleim jelentek meg a nappaliban. Összevont szemöldökkel néztem rájuk nem értve, hogy miért léptek be halálosan komoly fejjel. A szüleim általában halál lazák, és rosszabb a humoruk, mint Nayeonnak és Jiminnek együtt, úgyhogy ritkán találkoztam a komoly arcukkal.

- Tae, beszélnünk kell. – helyezkedett el kényelmesen apa a kanapén mellettem, míg anya a fotelben húzta meg magát. Felvont szemöldökkel néztem rájuk és kinyomtam a tévét, hogy könnyebben tudjunk beszélni.

- Csak nem most akarjátok közölni, hogy örökbe fogadtatok? Ja, várjunk. Azt már húsz éve tudom. – próbáltam elviccelni a dolgot, mire mindkét szülőm halkan nevetni kezdett. Sosem volt titok a családunkban, hogy anyámnak és apámnak nem lehetett saját gyereke, így egy tizenhét évesen teherbe esett nőnek a gyerekét – azaz engem – örökbe fogadták. A születésem napjától kezdve velük éltem, hiszen a biológiai anyám már a második hónapjában kiválasztotta a nevelőszüleimet, így nem is találkoztam vele soha. Állítólag Amerikában él valahol, mert pár hónappal a születésem után oda költözött a családjával. Nem kerestük egymást, nem is érdekelte egyikünket sem a másik. Én boldog voltam, hogy egy szerető családban nőttem fel ő pedig... hát boldog volt, hogy a gyereke jó kezekbe került vagy, mi. A biológia apám két-három éves koromban felkereste a szüleimet, hogy szeretne megismerkedni velem, így egy ideig átjárt hozzánk, de utána Londonban kapott ösztöndíjat és elköltözött. A szülinapomon mindig küld nekem képeslapot és egy kis csomagot, valamint néhány havonta beszélünk telefonon, de nem esünk túlzásba. Inkább olyan nagybácsi féle nekem, a szüleimnek pedig valami rokonszerűség. Nem zavarja őket, hogy tartjuk a kapcsolatot, sőt kimondottan örülnek neki, hogy legalább az egyik biológiaszülőm érdeklődik irántam, mert bár ők neveltek fel, sosem akarták eltitkolni előlem, hogy csak a nevelőszüleim.

- Nem, Tae, most kicsit komolyabb dologról lesz szó. – normalizálta anya újból az arcát és visszatért az eredeti tárgyra, amit el akart mondani. Előre hajoltam és a térdemre támaszkodtam, hogy jobban tudjak rájuk figyelni. – Apád cége idén Sanghajban akar tovább terjeszkedni, így oda kellene...

- Nem. – szakítottam félbe mielőtt befejezhette volna a mondatát. – Nem. – ismételtem el idegesen felfogva, hogy mire akar kilyukadni. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok újra elköltözni, mikor három hónapja sincs, hogy végre hazajöttünk. Ráadásul nem vinne rá a lélek, hogy újra hátra hagyjam Kirát vagy Jimint. Az egyetemre is beiratkoztam, nem szeretnék Kínába menni, hogy újra magányos legyek és ne legyenek barátaim!

- Megengednéd, hogy befejezzem? – emelte égnek a tekintetét anyám, mire én összefontam a karomat magam előtt és durcásan biccentettem neki egyet. – Szóval apádnak mindenképpen Sanghajba kell mennie egy fél évre, én meg nyilván szeretnék vele menni, hogy ne legyünk távol.

- Viszont téged nem akarunk magunkkal rángatni egy fél évre. – vette át a szót apám anyától, nekem pedig szerintem a plafonig ugrott a szemöldököm meglepettségemben. – Tudjuk, hogy szeretsz Szöulban lakni. Itt vannak a barátaid, a rokonaid és szeptembertől a sulid. Nincs értelme, hogy egyedül legyél egy fél évet szóval arra gondoltunk, hogyha a nagynénéd és a nagybátyád beleegyeznek... hozzájuk költözhetnél erre az időre.

Eltátottam a számat és bambám pislogtam rájuk, mint egy hal. Jól hallottam, amit mondtak? Nem kell Kínába mennem? És Kiráékhoz kellene költöznöm? Az érzéseim vegyesen kavarogtak a belsőmben, ahogy arra gondoltam minden reggel Kirával találkozhatnék először. Ott lenne a közvetlen közelemben, több időt lehetnék vele és... még jobban összezavarodhatnánk.

- Nem is tudom. – haraptam az ajkaimba. – Én...

- Ha nem akarsz, jöhetsz Sanghajba is. Tudjuk, hogy felnőtt vagy már, de nem szeretnénk még egyelőre, hogy egyedül lakj ebben a nagy házban! – fújtatott anya. – Arra ráérsz még életed hátralevő részében, hogy egyedül lak! Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Hwayun és Kira odáig lesznek az ötletért, hogy velük lakj.

Vajon Kira tényleg örülni fog a dolognak? És a többiek nem fogják elszólni magukat, ha tényleg beköltözöm. Miközben gondolkoztam egy édes szőrgombóc ugrott fel az ölembe, aki ezek szerint megunta az alvást és a gazdijára vágyott. Megvakargattam Yeontan füle tövét, amitől anya is és apa is elmosolyodtak. Végül is nem maradok egyedül, ha elmennek. Itt lesz Jimin, Kira, Nayeon, Hobi, Jungkook és az újdonsült legjobb barátom, Tannie is.

- Rendben. – szólaltam meg halkan, közben egy pillanatra sem abbahagyva kiskutyám simogatását. – Kiráékhoz költözöm.

˙Kira POV˙

- A francba, anya! – temettem az arcomat idegesen a tenyerembe, míg mellettem Nayeon már a könnyeit törölgette a nevetéstől anyámmal egyetemben. Mindig elfelejtem, hogy anya színésznő szeretett volna lenni fiatalkorában, ráadásul nagyobb troll, mint a legjobb barátaim szóval, ha viccelésről van, szó rá mindig lehet számítani. – Komolyan azt hittem, hogy felborult a kocsijuk és kómában vannak! – rivalltam rá mérgesen. Amilyen hangsúllyal és arckifejezéssel közölte velem, hogy a nagynénémékről van szó már egyből fel is pattantam, hogy felkészüljek a legrosszabra. Erre közölte velem, hogy csupán Kínába mennek egy fél évre, ami... na, álljon meg a nászmenet! Mégis mi a franc van? Kim Taehyung újból arra készül, hogy elmenjen, és itt hagyjon? Meg a nagy büdös...

- Nem tudom, milyen zagyvaságok kavarognak a fejedben – szólalt meg újból anya, leállítva a fejemben kirobbanni készülő káromkodást. – De Jaeso azért akart velem beszélni, mert tudni akarta, hogy zavarna-e bennünket, ha Tae erre a fél évre hozzánk költözne. Nem akarják, hogy egyedül menjen el és, hogy halasszon az egyetemen e miatt a kis üzleti dolog miatt.

Sokkos állapotban pillantottam Nayeonra, aki vihogva az ajkába harapott és széttárta a karját. Ez a délután egyre jobb és jobb lesz. Megtudom, hogy a legjobb barátnőm összeszűrte a levet a sráccal, aki szinte a bátyám. Ez után majdnem szívrohamot kaptam, amiért azt hittem Tae és a családja balesetet szenvedtek, amikor is közölte velem anya, hogy csak újra elköltöznek. Mindezekre rá kijelenti, hogy a fogadott unokatestvérem – aki bizonytalan érzéseket kelt bennem – hozzánk fog költözni fél évre! Valaki hozzon nekem egy beteghordóágyat, hagy ájuljak el most azonnal!

- És mit mondtál? – pislogtam szaporán megkapaszkodva a kanapé támlájába.

- Igent, természetesen. – vonta meg lazán a vállát anya, mire én összerogytam a kanpén, mivel eddig a pontig voltam csak képes a lábaimon állni. – Apád már azonnal szervezkedni is kezdett miután felhívtam, hogy most azonnal átalakítjuk a vendégszobát Tae szobájának...

Miközben anyám fecsegni kezdett erősen megdörzsöltem a halántékomat és próbáltam rendszerezni a légzésemet. Mi lesz velem, ha Taehyung ideköltözik? Hogy fogom én az bírni? Mégis mikre gondolok? Hiszen én Jungkookal vagyok és egyre jobban kedvelem! Nem lesz itt semmi probléma. Csak a régi dolgok miatt vagyok összezavarodva, igaz? Na, igaz.

Taehyung ide fog költözni, ami azt jelenti, hogy újra olyan lesz, majd a kapcsolatunk, mint gyerekkorunkban. Nem lesz gáz, tényleg nem!

Aha, gondoltam én. De az élet nem mindig ért velem egyet, akárhogyan is szeretném.

Boldog hatodik évfordulót a csodás oppáinknak! Boldog hatodik évfordulót BTS!