képtelenség | kth✔

Hatvanhét

A nap hátralevő részében legnagyobb szerencsémre Dahyun betegségre hivatkozva haza ment, így viszonylag könnyedébben ment a fennmaradó munka. Akárhogyan is igyekeztem eltitkolni, hogy a raktárban sírtam és valami feltűnően megváltozott rajtam, legnagyobb bánatomra két olyan ember töltötte velem a napot, aki rettenetesen jól ismertek. Jungkook többször is rákérdezett, hogy jól érzem-e magam, én pedig minden alkalommal azt válaszoltam, hogy jól vagyok csak felvitte Dahyun jelenléte az agyvizemet. Nem mondom, hogy teljesen elhitte, amit mondok, de beletörődött, mert pontosan tudja, hogy ha valamiről nem akarok beszélni, arról úgysem fogok.

Nayeon kicsit más téma volt. Végig furán méregetett és, akárhányszor a közelébe kerültem végig keresztkérdésekkel bombázott, hátha sikerült kiszednie belőlem valamit. De mikor rájött, hogy továbbra sem fogom őt beavatni felemelte a bal keze mutató ujját és elé érintette a jobb kezének hüvelykujját, míg kérdőn nézett rám. Az ajkamba harapva bólintottam egyet neki, amitől szinte ellilult a feje az idegtől. Ez volt a mi nemzetközi jelzésünk egy „tabu kártyára" és mivel tudta ő is, hogy ezt igyekszünk a lehető legkevesebbszer használni, csak meggyőződött róla, hogy valami nagy bajom van.

Hazavittem a barátaim miután végeztünk, de én még képtelen voltam elindulni az otthonom felé. Céltalanul vezettem a városban, és szinte csoda, hogy sikerült betartanom a sebességkorlátozást, annyira máshol járt az agyam. Nem tudok rájönni, hogy Dahyun miből gondolja, hogy Taehyung elhinné nekem azt a sok szart, amit megkért, hogy mondjak neki. Taehyung ismer engem a világon a legjobban, ő is tudja, hogy mennyi szaron kellett keresztül mennünk – és még nem volt minden rendben – hogy együtt legyünk. A legkevésbé sem hinné el, ha azt mondanám neki csak kihasználtam...

Másrészt még csak fontolóra sem akartam venni a szakítás gondolatát. Nincs az az Isten, aki meg tudná nekem mondani, hogy szakadjak el életem szerelmétől. Taehyung kiegészített engem, ő tette teljessé a létezésemet. Ha ő nem lenne mellettem, képtelen lennék még szerintem levegőt is venni.

Tudtam, hogy beszélnem kell a bátyámmal minél hamarabb, azonban mielőtt elé állnék és benyögném neki, hogy az unokatesónkkal járok, ezt el kellett mondanom Taehyungnak is, hiszen ebben a kapcsolatban ketten voltunk benne. Előbb-utóbb úgyis elárultuk volna Jinnek, csupán nem mostanra terveztük ezt, hanem későbbre.

Be kellene Taet avatnom az egészbe? El kellene neki árulnom, hogy Dahyun megfenyegetett? Tényleg nem tudom, melyik lenne a megoldhatóbb. Vagy csak simán mondjam neki, hogy eljött az ideje, hogy beszéljünk Jinnel?

Este nyolc óra is elmúlhatott már, amikor leállítottam a kocsit a házunk előtt. Komótosan beindultam a házba, és most kivételesen nem kiabáltam el magamat, hogy hazaértem, ahogy szoktam. Lerúgtam a cipőmet a sarokba, felakasztottam a kabátomat a fogasra és szerettem volna észrevétlenül felmenni a szobámba, hogy kidőlhessek a tanulnivalómmal az ágyamra és elterelhessem a figyelmemet Tae pszichopata exéről.

- Kira jókor jöttél, kész a vacsora! – vett észre, a legnagyobb bánatomra anya, mikor már majdnem felléptem az első lépcsőfokra. Nem volt szívem azt mondani, hogy nincsen kedvem a vacsorához, hiszen tudtam, hogy mekkora kés lenne a szívében, ha ki akarnék hagyni egy családi eseményt. Így csak mosolyt erőltettem az arcomra, bólintottam egyet és besétáltam a konyhába.

- Mi van veled, húgi? Kiirtottak egy tengeriállat fajt, attól vagy így elnyomódva? – ölelte át kedvesen Jin a vállamat, nekem pedig akaratlanul szaladt görcsbe a gyomrom, ahogy ránéztem. Seokjin szemei kikerekedtek, és hitetlenül nevetve nézett rám. – Ne már, dongsaeng csak vicceltem! Olyan szomorúnak tűnsz, hogy próbáltalak feldobni.

- J-jól vagyok. – próbáltam meggyőzően hangzani, de ezzel csak azt értem el, hogy a teljes asztaltársaság felvont szemöldökkel nézett rám. Legszívesebben fejebvertem volna magam, amiért ilyen feltűnően viselkedtem, de e helyett csak szélesebbre toltam a vigyoromat és kinyúltam az asztalra kihelyezett serpenyő felé. – Nahát, anya, képzeld egész nap arra gondoltam, hogy milyen szívesen ennék egy kis kimchis sült rizst... - próbáltam elkiráskodni a dolgokat, hogy elterelhessük a témát, vagy legalább lássák, hogy eszem ágában sincs erről beszélni.

Miközben szedtem magamnak egy adag ételt a tekintetem összetalálkozott Taehyungéval, aki velem szemben foglalt helyet. A fejét félre billentve pislogott párat ezzel kérdezve, hogy rendben vagyok-e. Az ajkamba harapva lehajtottam a fejemet, mert még némán sem szerettem volna neki hazudni. De ez még nem az a pillanat volt, amikor ki akartam tálalni neki.

Csendesen eszegettem, amíg anya mesélte, hogy mekkora felkérést kapott a szalonja, hogy a következő havi szépségversenyre valami neves plázában ő készítse fel a versenyzőket. Utána azt is végig hallgattam, hogy egy hős kisfiúnak bevarrta ma a térdét, mert ráesett egy nagyobb kőre, amíg próbált megvédeni egy kislányt, akit pár rosszindulatú gyerek megdobott valamivel. Tömören és is elhadartam, hogy milyen volt ma a kutyákkal, gondosan kerülve azt a részt, hogy Dahyun is ott dolgozik most már Im néniék menhelyén.

A vacsora végeztével felmentem a szobámba és biztos voltam benne, hogy Taehyung pár percen belül követni fog engem, amire rettenetes nagy szükségem volt. Másra sem vágytam mióta megláttam őt, csak arra, hogy az ölébe másszak, ő magához öleljen és, addig ringasson, amíg el nem felejtem miket vágott ma a fejemhez Dahyun. Nem zártam be teljesen a szobaajtómat, ezzel is jelezve a fiúnak, hogy szeretném, ha bejönne, de sajnos nem volt több erőm, amit tartalékolhattam volna. Rázuhantam az ágyamra és ma már másodjára tört ki belőlem a sírás, amiért rettenet dühös voltam magamra. Nem szoktam sírni, de annak a pszichopata picsának ma ezt másodszor is sikerült elérnie!

Taehyung kopogás nélkül rontotta rám az ajtót, majd egyből, ahogy meglátott bezárta maga mögött a bejáratot és már a karjaiba is zárt.

- Jagiya... - suttogta kisimítva a hajamat a szememből, míg én belefészkeltem magamat az ölébe és egyre jobban sírtam. Nem mondott semmit, csupán fél kezét a derekam köré fonta, míg a másikkal mindenhol, ahol ért cirógatott. A vállának döntöttem a fejemet, és akármennyire is szerettem volna megszólalni, nem volt bennem, annyi erő, hogy meg is tegyem. Ide-oda dülöngéltünk, mintha valami kisbaba lettem volna, de nem érdekelt. Jól esett Taehyung közelsége, az orromba beszökkenő illata egyre jobban megnyugtatott és már szinte meg is feledkeztem mindenről, amíg kedves dolgokat suttogott a fülembe.

- Dahyun... - nyöszörögtem, amikor kezdtem összeszedni magam a hosszú sírásomból. – Ma megfenyegetett...

- Hogy micsoda? – tolt el kicsit magától, hogy a szemembe nézhessen. – Mi az, hogy megfenyegetett? Miről beszélsz?

- Tegnap a buliban, csinált rólunk egy videót, amin csókolózunk. – motyogtam az ajkaimat harapdálva, Tae pedig értetlenül nézett le rám. – Tudja, hogy a családunk még nem tud a kapcsolatunkról, de ötletem sincs honnan, és megvan neki Seokjin telefonszáma. Azt mondta, ha nem szakítok veled és bárkinek is elmondom, elküldi neki...

Taehyung vett egy mély levegőt, és éreztem, hogy erősebben kezd magához szorítani. Az arca egyre jobban eltorzult az idegtől, ami ritka jelenség volt nála, legalább olyan ritka, mint, hogy én sírni kezdek. Gratulálok Kim Dahyun, elérted, hogy ezt miattad megéljük, Remélem boldog vagy...

- Akkor? Itt az ideje, hogy beszéljünk Jin hyunggal? – kérdezte Tae, ujjait végig húzva az államon, én pedig bólintottam egyet.

- De tudod, attól félek, hogy még ha el is mondjuk Jinnek, az az elmebeteg liba eljuttatja a videót a szüleinknek... - ráztam a fejemet, mert, ahogy láttam a csaj eszelős tekintetét, tudtam, hogy ezzel a lépésünkkel is számolni fog. – Miért akarja ennyire tönkretenni a kapcsolatunkat? Miért pont ez a rögeszméje?

- Mert idióta voltam és, amíg együtt voltam vele nem tűnt fel, hogy egy angyal testbe bújt ördög. – túrt frusztráltan Taehyung a hajába, és hátra zuhant az ágyon. Feljebb másztam a matracon és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy az ölelésünk ne érjen véget. – Oké, mondom mi lesz: elmondjuk Seojinnek, amilyen hamar csak tudjuk, utána... utána nem tudom mi lesz, de egy dologban biztos vagyok. Soha, de soha nem foglak el hagyni. Képtelen lennék tőled elszakadni! – nyúlt az állam alá, hogy felemelhesse a fejemet és a szemembe tudjon nézni. Odahajoltam hozzá, hogy összeérinthessem az ajkainkat egy rövid csók erejéig, utána ismét a mellkasára dőltem.

- Oppa... - szólaltam meg újra némi idő elteltével. Taehyung hümmögve az ujja köré tekerte egy hajtincsemet, én meg összeszedve a maradék energiámat feltettem egy másik belül kialakult kérdésemet. – Szerinted létezik, hogy tégla van közöttünk?

Mit gondoltok? Dahyun kitől szerzi az információit?