képtelenség | kth✔

Nyolcvan

1 hónappal később

Nyugodt. Meglepően nyugodt. Ezekkel a szavakkal tudnám körül írni az elmúlt egy hónapunkat, ami Dahyun távozása után történt. Chaeyoung egy héttel az akció után írt nekünk egy üzenetet, hogy habár nem nagyon akart belemenni Dahyun először, végül saját maga döntött úgy, hogy az Alpokba megy így nem sokkal később valóban el is költözött és megkezdődött a kezelése. Azóta nem hallottunk egyik lányról sem, de mind ezek fölött igazán remélem, hogy Dahyun idővel rendbe jön és magától is belátja, hogy a gyógyszerei nélkül nem tud önmaga lenni.

Igazán szokatlan volt először, hogy nem kell, a miatt aggódnunk, hogy Dahyun milyen dolgokkal próbál minket szétbombázni és csak nyugodtan együtt lehetünk Taehyunggal. Nem kellett a hátunk mögé lesnünk és nem kellett, attól sem félnünk, hogy mikor filmeznek le minket egy buliban csókolózás közben vagy bármi. Szerencsére hamar belenyugodtunk a dologba, és már csak egyetlen akadályt találtunk, amit el kellett hárítanunk, de azt mindenképpen halogatni szerettük volna karácsonyig, amikor is Tae szülei hazajönnek egy pár napra, hogy családostul ünnepeljünk.

Valami megmagyarázhatatlan módon mindannyiunk életében rendeződtek a dolgok. Kivéve talán a Jungkookéban, aki bár látszólag teljesen elengedte a Tzuyus fejezetét az életének, a lány ezzel láthatólag nem így volt. Folyamatosan próbálta keresni a fiú társaságát, de ő csak lerázta és a legtöbbször levegőnek nézte a lányt, mert állította, hogy nem hajlandó vele még egyszer beszélni. Megbánhatta, nem érdekli. Egy életen át nem fogja neki elfelejteni, ami történt és egyszerűen képtelen lenne megbízni benne, mind ezek után.

Hiába mondtam neki, hogy adjon neki még egy esélyt a beszédre, ő hajthatatlannak bizonyult, sőt egyszer össze is vesztünk, mondván törődjek a saját életemmel, és ne akarjak beleszólni az övébe. Utána persze egyből bocsánatot kért, én pedig igazat adtam neki és feladtam az egészet. Végül is az ő élete valóban, én csak szerettem volna, ha boldog lesz. De ha nem, hát nem.

És persze sajnálatos módon volt még Jungkook életében egy leküzdendő akadály Chaeyeon személyében, aki még mindig nem adta fel, hogy megszerzi a fiút, hiába nem kapott az égvilágon semmi visszajelzést. Annyi volt a lány szerencséje, hogy Jungkook végtelenül kedves módon még visszafogta magát és nem szólt be neki, hogy hagyja békén, pedig a fiúk szerint már igazán ezt kellett volna tennie. És Nayeon szerint is, de hát szerinte mindenre a beolvasás a megoldás, így ez nem számít teljesen.

Két héttel karácsony előtt Nayeon felhívott, hogy menjek el vele vásárolni, és bár Momot is hívtuk a lány kihúzta magát, mert a szülei jönnek karácsonyra Japánból és ezer elintéznivalója van ezzel kapcsolatban. Megértettük, hogy ideges, hiszen most fognak a szülei először találkozni Hoseokkal, aki szintén ideges volt, ugyanúgy, ahogy barátnője is, ezért mostanában szinte állandóan vitatkoztak a semmin a sok felgyülemlett stressztől. Egyik nap odáig fajult a vita, hogy Jimin kivett a zsebéből egy óvszert és hozzávágta Hobi mellkasához mondván inkább így vezessék le a stresszt mert marha idegesítő az állandó civakodásuk. Nayeon és Jungkook ezen hatalmasat nevettek, mi viszont Taevel tökéletesen átéreztük a helyzetüket.

Lassan négy hónapja együtt voltunk már, úgy, hogy a szüleinken kívül már mindenki tudott róla. Baromira paráztunk, és mi is össze-össze kaptunk időnként, amiért nem tudtunk dűlőre jutni a témával kapcsolatban. Igen, készültünk és most már tudtuk, hogy karácsonykor kénytelenek leszünk elárulni a szülőknek is, hogy kapcsolatban vagyunk, de rettegtünk a visszajelzésektől. Mi lesz, ha nem tetszik majd nekik? Ha undorodni fognak? Nem, egyszerűen már rémálmaim vannak ezektől a gondolatoktól.

- Hahó, ribi, figyelsz rám? – legyezte meg a tenyerét előttem Nayeon, mire zavartan felé fordultam és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.

- Ja, persze. Igen. – bólintottam nagy nehezen, ekkor rá döbbenve, hogy egy dorgériába jöttünk be, mert Nayeon ajándékot akar venni Jiminnek. – Mit mondtál?