képtelenség | kth✔

Huszonnégy

Jungkook ujjai az én ujjaim köré kulcsolódtak, miközben a hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Mellettem ült a pultnál és szinte megállás nélkül beszélgetett velem és Nayeonnal. Élveztem és boldog voltam, hogy újra itt van velem, de közben zavarban voltam, amit nem tudtam volna az istenért se megmagyarázni.

- Ó, egyébként a nagyi sütött neked rizssütit. Mondtam neki, hogy mire hazaérek, kétszer kihűl, de nem érdekelte. Azt mondta Kira-ya a tulajdonosa, senki más nem ehet belőle. – nyúlt a táskájába, ahonnan kihalászott egy kisebb dobozt, amit felnyitva azonnal megéreztem a kedvenc édességem illatát.

- Ah, a nagyid annyira aranyos. – dobtam a számba azonnal egy darabot. – Majd megköszönöm neki.

- Ugyan, ő a legboldogabb, hogy vagy nekem. – hajolt oda hozzám és egy puszit nyomott a vállamra.

- Elhányom magam tőletek. Vicc nélkül. – jelentette ki Nayeon, mert pont abban a szent másodpercben ért vissza a raktárból. Teletette a cukortartókat, meg a már félig megüresedett tárolókat, majd hátrakiabált Chaeyeonnak, hogy intézze az asztalait, mert várnak rá. – Utálom, hogy ő az egyetlen beosztottam ma! Soha többé nem írom így a beosztást.

- Nem is értem. Tök rendes lánynak tűnik. – pislogtam ártatlanul, mire Jungkook és Nayeon is úgy néztek rám, mintha valami űrlény lennék és észt nyelvjárásban hablatyolnék nekik.

- Mert nem ismered, ribim. Azért. – hagyta rám a dolgot Nayeon, és úgy tűnt Jungkook sem akar vele ellenezni. Megvontam a vállamat, mert különösebben nem érdekelt a dolog. Igazuk volt, nem tudhattam milyen valójában, de nem akartam egyből elítélni, hiszen még sosem beszéltem vele. Egy esély mindenkinek jár, nem igaz?

Chaeyeon kivánszorgott a pultba, és abban a pillanatban, hogy észrevette a mellettem ülő fiút a szeme felcsillant és mintha még a lábait is gyorsabban szedte volna, hogy hamarabb odaérjen. Jungkook erősebben szorította meg a kezemet, amitől felé fordultam és lágyan rá mosolyogtam.

- Jungkook, hát hazajöttél? Hogy van a nagymamád? Holnap már dolgozol? Nélküled olyan unalmas itt, már alig vártam, hogy... - kezdett el belőle folyni a szó, mint valami vízesésből. Jungkook magára erőltetett valami mosolyféleséget, hogy ne tűnjön bunkónak és röviden megpróbált válaszolni a lánynak. Chaeyeon felkönyökölt a pult lapjára és szerelmetes pislogásokat küldött a barátom felé. Összehúztam a szemöldökömet és félrebillentve a fejemet néztem rá. Azért, hello. Itt ülök mellette és a barátnője vagyok. Mégis mit képzel magáról, hogy szinte flörtöl a fiúmmal?

- Lassan mennünk kellene, nem gondolod, kicsim? – húztam végig szabad kezemet Jungkook felkarján és bár irtó szánalmasnak tartottam a kis jelenetet valahogy értésére kellett adnom a csajnak, hogy Jungkook eléggé foglalt, és ha rajtam múlik még hosszú ideig az lesz. Nos, igen. Khm.

- De, menjünk, Jagi. – nyomott egy gyors puszit a kézfejemre, amit maga elé húzott. – Sziasztok, lányok! – intett úgy általánosságban, de én még gyorsan áthajoltam a pulthon, hogy megöleljem Nayeont.

- Este hívlak és dumálunk. – mondta búcsúzóul, mire bólintottam és Jungkookal ketten indultunk ki a kávézóból.

˙Taehyung POV˙

Korábban még sosem kellett szakítanom senkivel, ezért fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene mondanom Dahyunnak. Nem akartam megbántani, az nem az én világom volt, de sajnos a legtöbb szakításnak a végén valaki mindig rosszul jár.

Egy Dahyun lakásához közeli bisztróban ültünk a rendelésünket várva, és már legalább tizenöt perce Dahyun beszélt megállás nélkül, hat féle témáról. Kezdem komolyan érteni, hogy a barátaim miért nem kedvelték meg egyáltalán.

- Arra gondoltam, hogy jövőhéten elutazhatnánk kettesben a szüleim szállójába. Lent van a tengerparton, kettesben lehetnénk, nézhetnénk a csillagokat meg ilyenek... - kaptam el a mondatának egy részét, amitől kizökkentem a merengésemből és rájöttem, hogy sürgősen a tárgyra kell térnem, mert rossz vége lesz, ha tovább hallgatok.

- Mi? Öhm, Dahyun figyelj – állítottam le, mire ő széles mosollyal rám nézett, ami most inkább hatott ijesztőnek, mint szépnek. – Beszélnem kell veled valamiről.

- Baj van, oppa? – nyúlt az asztal fölött a kezem után, amit már megszokásból elrántottam. Az utóbbi pár hétben szégyen, nem szégyen a csókolózásnál tovább nem jutottam vele. Néha még odáig se, mert akadtak találkáink, amikor egyáltalán nem értem hozzá. Folyamatosan magamat ostoroztam emiatt, hogy nem bírok egy lányhoz még csak hozzá nyúlni sem, de hát el kellett fogadnom, hogy szeretem Kirát, és így képtelen leszek valaha is valakire igazi nőként tekinteni, rajta kívül.

- Nem szokásom kertelni, most sem akarom húzni az időt szóval, őszinte leszek veled – vettem egy mély levegőt és erőteljesen a szemébe néztem. – Te is tudod, hogy, amikor megismerkedtünk én még nem voltam túl valakin, igaz?

- De gondolom már túl vagy rajta, mióta velem jársz. – pislogott édesen, én meg elgondolkoztam, hogy hogyan ismerhettem valakit ennyire félre. Egy okos, kedves lánynak tartottam az első találkozásunk után, aki mostanra egy féltékeny, buta liba lett. Én vagyok hülye vagy ő ilyen jó színésznő?

- A helyzet az, hogy nem. Kicsit sem vagyok túl rajta. – vallottam be, Dahyun arcára pedig kiült a döbbenet. – Sőt, ami azt illeti, szerelmesebb vagyok belé, mint valaha, de nem erről akartam beszélni.

- Szakítani akarsz, igaz? – dőlt hátra a székén mérgesen kiengedve a levegőt. Na, akkor csak nem olyan buta, mint gondoltam. – Sejthettem volna, nem? Sosem akartál hozzám érni, a csókjaink is olyan hamisak voltak... Ráadásul, amikor fehérneműben vártalak nálam, meg sem rezdült az arcod!

Igaza volt. Egyszer átmentem hozzá, ő pedig, annak a reményében, hogy végre lefekszem vele, valami csipkés cuccban várt, de szegény nem tudta elérni, hogy egy kicsit is ráizguljak. Nos, ilyen az emberfia, ha szerelmes! Senki máshoz nem tud úgy viszonyulni, mint választottjához.

- Sajnálom, Dahyun. Te egy nagyon jófej lány vagy, csak nem hozzám való. – vontam meg a vállamat. Ő csak idegesen fintorgott az orrával, és kerülte velem a szemkontaktust. – Szeretnéd, hogy barátok maradjunk?

- Minek, Taehyung? Igazából mióta együtt vagyunk, csak én beszélek hozzád, te meg hallgatsz, időnként lekapsz, utána lelépsz! – kelt ki kissé magából, amitől kaptunk pár kérdő szempárt a környező asztaloktól. – Kira az igaz? A lány, akibe szerelmes vagy!

Döbbenten pislogtam rá, habár nem lepődtem meg, annyira, hogy rájött. Elméletileg pszichológusnak tanul és látnia kell a helyzete.

- Nem kell tagadnod, Tae, a hülye is látja, hogy néztek egymásra! – túrt a hajába egyre mérgesebben. – Szerencsétlen pasiját sajnálom, aki annyira szereti, hogy nem is veszi, észre mi folyik kettőtök között!

- Befejezted? – húztam fel nyugodtan a szemöldökömet, mert bár belül idegesített, hogy így pattog, nem akartam csúnyán beszélni vele. – Kira szereti Jungkookot. Én meg szeretem Kirát. Ennyi a sztori, nem kell többet bele látni.

- Csak tudnám, mit esztek azon a hülye picsán! – fonta össze maga előtt a karját, amitől bennem elszakadt a cérna. Milyen jogon beszél ő így Kiráról? Hogy van képe... - Olyan nyájas, és édes. Cukinak mutatja magát, miközben belül biztos vagyok benne, hogy nem olyan tündér, mint azt ti hiszitek. Ráadásul nem is olyan szép!

- Na, most hagyd abba! – csaptam az asztalra mérgesen. – Ha fele olyan jóember lennél, mint Kira, boldog lehetnél! Nála kedvesebb, nyugodtabb és jószívűbb emberrel nem nagyon találkoztam. Rettenetesen élvezi az életet és minden egyes percét meg akarja élni. Játékos és önfeledt, olyan, amilyet kevés ember mondhat el magáról. Hatalmas szíve van, akiben, annyi, de annyi embert be tud fogadni, hogy az hihetetlen. Ja, és még valami. Nála gyönyörűbb lányt ezen a földön én még nem láttam!

Dahyun gúnyos végig húzta a nyelvét az ajkán, majd mélyen a szemembe nézett. Leakasztotta a táskáját a székről, felpattant, de mielőtt elment megállt mellettem.

- Megérdemlitek egymást! – fújtatott, majd úgy kisétált a bisztró ajtaján, hogy biztos voltam benne, soha többé nem látom. De nem is érdekelt. Kirára van szükségem, és annyi ideig fogok rá várni, ameddig kell!