képtelenség | kth✔

Negyvenhét

- Mi a tervünk mára? – kérdeztem anyától, miközben két kezemmel megtámaszkodtam az anyósülésen, hogy előre tudjak hajolni hozzá.

- Van a közelben egy édes kis falu, ami híres a cukrászdájáról, meg, annak az isteni kézműves fagyijairól. – fordult fél oldalasan felém anya, csillogó szemekkel. – Oda fogunk ellátogatni, egy órácskára van innen. Utána mászkálhatunk a faluban, tele van kis útmenti patakokkal meg szép üzletekkel. Este pedig kipróbálhatnánk a wellness részleget.

- Ah, igen. – bólintottam kissé felnyögve, visszaereszkedve a helyemre. – Alig várom, hogy belemásszak a jacuzziba!

Hallottam, ahogy Taehyung köhécselni kezd mellettem, ami mosolyt csalt az arcomra, de direkt nem néztem rá. Féltem, hogy túlárulkodó lenne az arcom, hiszen anya még mindig felénk fordulva beszélt hozzánk. Így is nehéz volt neki kimagyaráznom ma reggel, hogy miért nem a saját felsőmet vettem fel, és végig figyelnem kellett, hogy a hajam gondosan előre legyen fésülve, nehogy felbukkanjanak a nem kért vendégei a nyakamnak.

Az út további része csendesebben telt. Anya és apa beszélgettek, míg én a könyökömmel az ablaknak támaszkodtam és szinte tátott szájjal néztem a mellettünk elsuhanó erdős, hegyes vidéket. Mi tagadás, valóban elképesztően szép helyen jártunk. És ezt az élményt még szebbé varázsolta, hogy Taehyung észrevétlenül úgy helyezkedett az ülésen, hogy a keze a combomra csúszhasson, és ujjaival körözhessen rajta. Úgy tettem ugyan, mintha nem vettem volna róla tudomást, de igazság szerint az arcomon olyan szélesre szaladt a vigyor, hogy akaratlanul is elárultam magam. Minden érintésétől kirázott a jóleső hideg, és éreztem, hogy többre és többre van szükségem belőle. Telhetetlen voltam. Olyan volt nekem ő, mint a cukorkás doboz, amit a szülők a hűtő tetejére raknak, hogy ne érje el a gyerek. De miután megtudják a kicsik, hogy hol van a kincsekkel teli doboz, titokban újra és újra kifosztják, mert nem bírnak ellenállni a kísértésnek. Ilyen érzésem volt most Taevel is.

Tudtam előre, hogy az anya szerinti órácska igazából kettőt jelent, így nem is lepett meg, hogy majdnem délben parkoltunk le egy barátságosnak kinéző, színes házaktól hemzsegő faluban. Megigazítottam a szemüvegemet az orromon és beleszippantottam a hegyi levegőbe, ami még így pár kilóméterrel lejjebb a csúcstól is nagyszerűen érezhető volt.

- Milyen aranyos ez a hely! – tapsikolt anyu kamaszlány módjára, amitől megkérdőjeleztem, hogy valóban ő-e az idősebb tőlem. – Menjünk, derítsük fel!

Taehyunggal összenéztünk, ahogy anya továbbra is izgatottan belekarolt apámba, aki hasonló lelkesedéssel indult meg előre feleségével. Imádtam a párosukat, egyszerűen lerítt róluk mennyire összetartoznak.

Kissé lemaradva indultunk el a szüleim után, tisztes távolságot tartva tőlük, ugyanis anyám képes, annyira bevadulni ilyen alkalmakkor, hogy berángat az összes lehetséges múzeumszerűségbe, amihez valamiért nem igazán volt ma hangulatom. Inkább kettesben mászkáltunk, folyamatosan beszélgetve és nevetgélve, amitől sokkal jobban feldobódtam, mint egy kerámiacsésze múzeumtól. Jó volt tudni, hogy, annak ellenére, ami történt köztem és Tae között ugyanúgy tudtunk beszélgetni és élvezni egymás társaságát. Sőt, azt vettem észre közelebb kerültünk, és felszabadultabbak lettünk.

- Nézzétek – szólított meg minket anya, amikor a városközpontba értünk, egy hatalmas szökőkúttal és színes macskakővel kirakott főtérre. – A túloldalon van a cukrászda, amiről híres a hely. Menjetek nyugodtan előre, mi apáddal szétnézünk ezen a bazársoron. Veszünk egy kis szuvenírt Jaesoéknak meg Jinnek.

- Oké, vigyázzatok magatokra. – bólogattam mosolyogva, majd elváltak útjaink, ahogy mi folytattuk az útunkat előre, anyáék pedig leszakadva megindultak az üzletektől nyüzsgő sorra, ahol több embert és életet láttam, mint a falu összes pontján eddig. – Akarsz fagyizni?