képtelenség | kth✔

Nyolcvannyolc

Megigazítottam a spagettipántos, ezüst, strasszos ruhámat magamon, hogy mindenhol jól álljon rajtam. A tükörben még beletúrtam a hajamba és szemügyre vettem a sminkemet, hogy valóban minden tökéletes legyen, habár nem tudom pontosan hova készültem ennyire.

- Azt a rohadt élet! – hallottam meg Taehyung folytott hangját az ajtóból, de nem fordultam meg csak kuncogva folytattam a készülődést. Pár másodperccel később megéreztem kezeit, amiket előretolt a hasamon és úgy húzott a felső testére, amitől a számat akaratlanul is elhagyta egy nyögés. – Miért nem láttalak még soha ilyen ruhában?

Oké, a ruhám valóban nem sok mindent bízott a fantáziára, de ez így volt tökéletese. Nayeonnal és Momoval vettem a két ünnep között, és gyakorlatilag tiltakoztak az ellen, hogy ne vegyem meg. Sőt, Nayeon mondta, ha én nem veszem, meg magamnak ő veszi meg nekem, mert mindenképpen ebben kell szilvesztereznem. Alapjáraton elég konzervatív a stílusom, mindig pasztell és visszafogott színekben és ruhákban járok. De ma mégis felvettem az éppen, hogy fenekemet takaró ruhát, aminek a hátán és az elején is tátongott egy jókora kivágás, csakhogy biztosan ribancosan nézzek ki.

- Tetszik? – csúsztattam a kezemet Taehyungéra, aki az orrával kiseperte hajamat a nyakamból, hogy meztelen bőrömre nyomhasson egy puszit.

- Imádom. – simította meg az oldalamat lassan, amitől jólesően felsóhajtottam és a vállára ejtettem a fejemet. – Most azonnal meg akarlak tőle szabadítani!

- Most nem lehet. – hümmögtem, habár ha győzködött volna még egy kicsit bevállaltam volna, hogy a barátaink egy hónapig ne álljanak velünk szóba, amiért el sem megyünk a buliba, ami szokás szerint Hoseoknál lesz, és csak zártkörűen a kis társaságunk lesz ott. A Dahyun ügy óta, inkább maradunk a családias légkörnél, és nem szervezünk óriás partikat, hogy ne legyen újabb perpatvar. – Lassan indulnunk kellene... - próbáltam elhúzódni a barátomtól, aki erősen a csípőmbe markolva visszahúzott és szembe fordított magával.

- Nem! – jelentette ki és a következő percben már csókolt is, végtelen szenvedéllyel, amivel elérte, hogy ismét elfelejtsem még azt is, hogy ki vagyok. Hosszúra nyúló csókolózásunkat a telefonom csörgése szakította félbe. Taehyung morogva hajolt el tőlem, de továbbra sem engedett el, csupán, annyira, hogy kinyúljak a telefonomért az íróasztalomra.

- Mondd. – szóltam bele a készülékben, anélkül, hogy megnéztem volna ki hív.

- Késésben vagytok! – hallatszott legjobb barátnőm hangja, én pedig összeráncolt szemöldökkel húztam fel magamhoz Tae bal kezét, hogy megnézzem az óráján az időt.

- Fél kilenc van. – jegyeztem meg. – Kilencet beszéltünk meg, nem?

- De, de gondoltam most hívlak, mielőtt neki álltok dugni és, akkor tényleg elkéstek! – ó, de utáltam, hogy Im Nayeon jobban ismert mindenkit a kelleténél. – Vegyél fel szépen egy kabátot és szedjétek a lábatokat! – adta utasításba a dolgokat, miközben felhorkantott és felteszem a következő mondatát már nem nekünk szánta. – Tedd azt le te barom, az a dekoráció része! Ne igyál belőle semmit! – felkuncogtam és magam előtt láttam, ahogy Nayeon idegesen a csípőjére teszi a kezét, miközben felhúzza az orrát, amivel sajnos nem éri el, hogy bárki is megijedjen, mivel túl aranyos arca van hozzá. – Mennem kell, mert Park Jimin úgy döntött, hogy egy papírsapkából fog sojut inni!

- Máris berúgott? – pislogtam meglepetten, de Nayeon erre csak felnevetett.

- A francot! Azt mondta, hogy fenn akar maradni holnap reggelig, hogy ne maradjon le semmiről, ezért betolt négy energiaitalt és most fel van húzva, mint valami tetves búgócsiga. Ha így folytatja, esküszöm neked, hozok egy légpuskát és lónyugtatót lövök a seggébe! Hát az eszem megáll! – fújtatott. – Jimin mássz le a kurva díványról, amíg szépen mondom! Hol van ilyenkor az a rühes ló? Szalmát zabál, vagy éppen lecsutakolják?