képtelenség | kth✔

Tizennégy

A nagynéném legalább fél órája bombázta szerencsétlen barátomat kérdésekkel. Legnagyobb mázlim, hogy Jungkook türelmes ember, így könnyedén válaszolt Jaeso legfurcsább kérdéseire is, amikre én lehet nem tudtam volna. Ahogy kint ültünk a kertben és anya szamócás limonádéját kortyolgattuk, azt vettem észre a nagynéném és nagybátyám is megkedvelte Jungkookot. Örültem neki és láthatólag a fiú mellettem is megkönnyebbült. Így elmondhatjuk, hogy az én családom is megkedvelte őt és az övé is engem, ugyanis a múlt hétvégét Busanban töltöttem vele a szüleinél és én is megismerhettem a teljes rokonságot.

- Készen van a kaja! – szólt elmélyített hangon Jin, miközben két nagy tányérral közeledett felénk, amiket le is rakott a műanyag, megterített asztalra.

- Kihozom a salátát! – pattant fel hirtelen anya, majd Jaeso társaságában besietett a hús melletti köretért.

Mosolyogva figyeltem, ahogy Jungkook és Taehyung Jin, apám és a nagybátyám segítségére sietnek, hogy rendbe tegyék egy kicsit a grillt, hogy majd később könnyebb legyen letakarítani. Az ajkamba harapva figyeltem az egymás mellett álló barátomat és unokatestvéremet. Tisztában voltam vele, hogy összehaverkodtak és jól kijöttek egymással. De valamiért furcsának is találtam az egészet. Hogy miért, arra a kérdésre nem tudnék válaszolni.

Anya és Jaeso visszatértek, úgyhogy mindannyian az asztalhoz ültünk és evés közben is folytattuk a beszélgetést. Jungkook szerencséjére másról került most már szó, nem csak a magánéletéről. Végtelenül hálás voltam, amiért próbálták bevonni őt is a beszélgetésbe, és jól esett, hogy szinte családtagként kezelték őt is. Viszont volt valami, amit nem tudtam hova tenni. Taehyung az érkezése óta fura szemmel nézett rám, és, amikor megölelt utána másodpercekig nézte az arcomat, amitől nem kicsit jöttem zavarba. Fogalmam sincs mi ütött belé, de majd ha lesz, alkalmam rákérdezek.

Késő délután, mikor már mindannyian befejeztük az evést apa és Woohyung félrevonultak beszélgetni, ahogyan azt anya és Jaeso is tették. A fiúk is belemelegedtek valami témába hárman, én meg úgy döntöttem, amíg ők elvannak, bemegyek a házba, mert kezdtem kicsit rosszul lenni a napon. Úgy terveztem felhívom Nayeont, akivel aznap még nem sikerült beszélnem a nagy pörgés miatt. Beléptem a konyhába, töltöttem magamnak egy adag limonádét, amiben dobtam néhány jégkockát is, ez után a nappaliban felejtett telefonomhoz mentem, hogy elintézzem a hívást. Tárcsáztam, de mielőtt elindulhatott volna a hívás, egy hang beleszólt, hogy jelenleg ez a szám nem elérhető. Szinte meg sem lepődtem. Nayeon egy ideje igencsak fura volt. Az óta a buli óta, mintha valami megváltozott volna. Volt, hogy nem tudtam elérni, és a kelleténél többet mosolygott. Ha rákérdeztem mindig kitért a válaszadás elől, én pedig ráhagytam. Ismertem egy jó évtizede, tudtam, hogy nem bírja sokáig és előbb-utóbb elárulja, mi van vele.

- Szia. – érkezett egy hang a hátam mögül, mire ijedten a szívemhez kaptam és megperdültem a tengelyem körül. Taehyung a nappali egyik oszlopának állt lazán támaszkodva, amitől felugrott a szívem a torkomba és ott dobogott tovább.

- Szia. – köszöntem neki én is, amit furának tartottam, hiszen órák óta össze voltunk zárva. – Minden oké?

- Igen, csak tudni akartam jól vagy-e. Olyan gyorsan jöttél be. – mosolyodott el aranyosan, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Mi a franc bajom van nekem? Kisimítottam a szemembe hulló frufrumat, ami arra emlékeztetett, hogy lassan ideje lenne fodrászhoz mennem, és eleresztettem felé egy kedves pillantást.

- Persze, jól vagyok csak kicsit szédültem már a napon. – magyaráztam és közelebb mentem hozzá, abban a reményben, hogy együtt visszamehetünk a kertbe. Már majdnem elsétáltam mellette, amikor Tae a karom után nyúlt és visszarántott maga elé. Megszeppenten pislogtam rá, ahogy szinte a mellkasának ütköztem a hirtelenségtől.

- Igazából szerettem volna veled négyszemközt beszélni.

˙Taehyung POV˙

Kira sűrűn pislogva nézett a szemembe, miközben még mindig az alkarjánál fogva tartottam őt. A tenyerem szinte izzott, ahogy a bőréhez értem és kedvem támadt végig simítani rajta, hogy utána összekulcsolhassam az ujjainkat. A kis teste majdnem az enyémhez ért, amitől a szívem szinte ki akart ugrani a helyéről.

- I-igen? – dadogott és látszólag zavarba jött a kialakult helyzettől. Láttam, ahogy nehezebben veszi a levegőt, ami valamiért mosolygásra késztetett. Kira zavarba jött tőlem?

- Miért hazudtál nekem? – tettem fel neki a kérdést kerekperec, mert nem akartam egy perccel sem tovább várni a válaszára. Amióta reggel megtudtam véletlenül anyától, hogy összezavarodott miattam, csak ezen kattogott az agyam. Hogy mégis mi volt az a pillanat, amikor feladta, amit irántam érez és Jungkookhoz menekült!

- Hogy mi? Én nem hazudtam... - rázta a fejét ártatlanul és valóban úgy tűnt nem tudja, miről beszélek. Lehetséges, hogy én is rosszul fogalmaztam meg a kérdésemet, de nem számít.

- Hormonok, Kira? Komolyan? – nevettem el magam és közben elengedtem a kezét. Azonban ő nem lépett egy centivel sem arrébb. Ugyanolyan közel állt hozzám, mint ezidáig. – Honnan jött ez a hülyeség neked?

- Nem tudom, miről beszélsz, Tae. – nyelt egy újabbat és nem bírt tovább a szemembe nézni. – Ezt már megtárgyaltuk. Nem jelentett semmit se nekem, se...

- Ki ne merészeld mondani! – szakítottam félbe, amitől benne maradt a mondandója. – Miből gondolod, hogy nem jelentett nekem semmit?

- Te egyeztél bele, hogy...

- Mindent értek! – nevettem el magam idegesen. – Próbára tettél, jól sejtem? Hogy nem jöttem rá hamarabb?

- Próbára tettelek igen. – szedte össze a bátorságát és felemelte csinos kis fejecskéjét, hogy a szemembe nézzen végre. – És csúnyán elbuktál. De nem baj. Legalább rájöttem, hogy tévedtem és nem vagyok beléd szerelmes.

- Biztos vagy benne? – hajoltam hozzá akaratlanul is közelebb, közben pedig fél kezemet felcsúsztattam az arcára. Kira megkukult. Egy szó sem jött ki a száján, csak várta, hogy mit fogok tenni. Az ujjammal óvatosan végigszántottam a kis tincsein és a füle mögé tettem őket. Kira szemei lecsukódtak az érintésemre és reszketegen vett egy kisebb levegőt. Finoman felemeltem a fejét így már alig pár centi választott el attól, hogy megtegyem újra, amit egyszer már megtettem és hat éven keresztül bármikor megtettem volna gondolkodás nélkül, ha vele lehettem volna. Lehunytam a szememet, a homlokomat az övének döntöttem és éreztem, hogyha akarnám, megcsókolhatnám. De ekkor eszembe jutott, hogy kint az udvaron éppen a bátyjával beszélget a barátja, aki odáig van érte, és Kira is hasonlóan érez. Nem tehettem meg. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy úgy csókoljam meg őt, hogy egy másik fiú barátnője. Szerettem, és most már megbizonyosodtam róla, hogy ő is szeret engem. De nem volt alkalmas az idő egyikünknek sem.

- Sajnálom. – húzódtam hátrébb tőle, mire ő zavartan kinyitotta a szemeit és édesen rám pislogott. – Nem kellett volna felhoznom. Felejtsük el, oké?

- Oké. – harapott az alsó ajkába kerülve velem a szemkontaktust. – Én most visszamegyek a többiekhez. Jössz te is?

- Igen, egy perc és követlek. – bólintottam, mire ő is biccentett egyet és elindult a konyhafelé, hogy kimehessen. Mielőtt azonban túl messzire juthatott volna utána kiabáltam. – Kira!

- Hm? – fordult felém a válla fölött egy cuki kis mosoly kíséretében.

- Türelmes vagyok. Ha rólad van szó, akkor pedig még türelmesebb. – mondtam, mire ő zavarában megrázta a fejét és válasz nélkül hagyva folytatta az útját. Elvigyorodtam, és tudtam, hogy túl kell lendülnünk ezen az ideiglenes állapoton. Szeretjük egymást, de nem állunk készen egymásra. Viszont most először biztos voltam benne, hogy nem sokára az enyém lesz Kira. Csak türelmesnek kell lennem. Addig viszont...

Ösztönösen a hátsó zsebembe nyúltam, ahová egy hete belecsúsztattam a kis papírt, amit, attól a lánytól kaptam. Széthajtogattam és megpillantottam Dahyun kézírását, a telefonszámát és egy aprócska szívet a neve mellett. Kihalásztam a másik zsebemből a mobilomat, bepötyögtem rajta a számokat, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Dahyun? Szia, Taehyung vagyok, emlékszel rám? Szuper. Ráérnél mondjuk holnap este...