képtelenség | kth✔

Nyolc

Jól ismertem már az utat Hoseok házában, hiszen sokszor jártam már nála és nem csak a házibulijaiban. Az egyik legjobb barátom volt a nagy partiszervező, középiskolás korom óta, így megfordultam már egy párszor a vendégségében. Tudtam, ha normális körülmények között akarok beszélni Taehyunggal, olyan helyet kell keresnem, ahol nincsenek részeg, lármázó bulizók. A földszint ilyen téren alapból kiesett a választási lehetőségeimből, úgyhogy automatikusan az emelet felé vettem az irányt. Nem akartam egyik szobába sem benyit félve, hogy egy egymás társaságát igencsak élvező párosba botlok, szóval végül a mosókonyha ajtaját löktem be, amit Taehyung zárt be maga mögött. Ahogy megálltunk a kis helyiségben a szívem akaratlanul kezdett dörömbölni a helyén, mikor felfogtam, hogy lehet ez mégsem volt egészen jó ötlet. A kinti zajok eltompultak odabent, viszont túl kicsinek bizonyult a szoba, hogy két lépésnél távolabb álljak a fiútól. Ezt ő is észrevehette, így szorosan a bezárt ajtónak nyomta magát, míg én tisztes távolságban neki dőltem a mosógépnek.

Nem tudtam hogyan kezdjek bele ebbe a beszélgetésbe. Kérdezzek rá egyszerűen, hogy miért kerül engem? Igen, az rám vallana és nagy valószínűséggel meg sem lepődne, mert nem vagyok az a köntörfalazós típus. Ami a szívemen, az a számon, persze nem Nayeon módon, hanem a kereteken belül.

- Valami rosszat csináltam? – tettem fel a kérdést végül, ami kissé szemrehányóan hangzott, de nem különösebben izgatott. Igenis tudni akartam mi baja velem, és ha emiatt ki kelek magamból vessen magára. Időnként Kim Kira is képes másként viselkedni.

- Hogy mi? – pislogott Tae meglepetten. – Miből gondolod ezt a hülyeséget?

- Mióta hazaköltöztetek csak olyankor láttalak, amikor a szüleiddel átjötteket, vagy ha Jinnel találkoztál. Ha kereslek, nem veszed fel vagy gyorsan lerázol. Szóval, ja. Ebből gondolom, hogy valamit nagyon elrontottam, vagy én nem tudom. – sepertem ki a szemembe szökkenő frufrumat, ami a nagy hevességemtől bukkant elő. – Miért kerülsz engem, Tae?

Taehyung vett egy mély levegőt, majd a földre szegezte a tekintetét, ahogy elgondolkodott. Basszus ezek szerint valamint én ronthattam el, ha ennyire agyal, hogy mondja el! Pedig kedves voltam vele, mint mindig semmin nem változtattam, holott az Isten se tudja miért már attól zavarba jöttem, hogy a keze hozzá ért az enyémhez. Nem, Kira! Ne legyél hülye! Csak félreérted a helyzetet, nem érzel másként Taehyung iránt. Te Jungkookal vagy, ő meg az unokatestvéred! Pont.

- Sajnálom, ha úgy érezted kerüllek, Kira. – szólalt meg némi hallgatás után Tae. – Nehéz volt visszarázódnom az itthoni életbe. Hat év alatt más dolgokhoz szoktam, most fura, hogy hirtelen mindenki körül vesz, aki eddig nem és lehet, rosszul reagálok egy-két dologra.

- Ó. – értettem meg és hirtelen rosszul éreztem magam, amiért neki támadtam. – Én...

- Nem, ne kérj bocsánatot, én szúrtam el. – rázta meg a fejét hevesen félbeszakítva engem. – Úgy tűnik, ha rólad van, szó én minden elrontok, amit csak lehet. – nevette el magát kínosan és elkapta rólam a tekintetét.

Pislogás nélkül. teljesen ledöbbenve álltam előtte, fel sem fogva, amit mondott. Mire célzott most ezzel? Mit rontott el? Hogy megcsókolt és utána évekig nem keresett? Mert, ha igen azt nem rontotta el. Illetve, én... nem, ő nem hibás. A hormonjaink voltak. Igen, a hormonjaink...

- Öhm, szóval, akkor... - próbáltam visszazökkenteni a beszélgetésünket a helyes kerékvágásba, mert nem akartam, hogy a zavartság eluralkodjon rajtunk. – Megpróbálunk olyanok, lenni, mint voltunk? Örök legjobb barátok?

- Lelkitársak egy életen át. – bólintott kimondva a mondatot, amit még az oviban mondogattunk egymásnak, úgy, hogy azt sem tudtuk mit jelent az, hogy „lelkitárs". Megkönnyebbült sóhaj szökkent ki az ajkamon, majd ösztönösen odaléptem hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Karomat átkulcsoltam a nyakán, ő pedig egy másodpercnyi döbbenet után a derekamra csúsztatta nagy tenyereit, amitől kirázott a hideg, hiszen nem takarta a bőrömet semmi. Bárkinek, akinek hozzá érnek a csupasz derekához, azt kirázza a hideg, igaz? Igaz?

Miután elhúzódtam az öleléséből, kimentünk a mosókonyhából és, amíg visszaértünk az udvarra idétlen témákról beszélgettünk, miközben mindketten vihogtunk. Úgy éreztem sikeresen megbeszéltük a dolgokat és végre fel fogja venni a telefont ha, hívom. Boldog lennék, ha minden rendeződne köztünk, és most elindultunk az úton, hogy ez így legyen.

Jungkook és Jimin társasága kibővült Hoseok személyével, így négyen dumálgattak. Hozzájuk igyekeztünk, amikor egy kar elkapta hátulról az enyémet és visszarántott. Taehyung meglepetten fordult utánam, majd elnevette magát, ahogy én is, mikor rájöttem ki a kéz tulajdonosa.

- Szia, Nayeon, rég láttalak. – biccentett drága barátnőm felé, aki belém karolva megállt mellettem és leplezetlenül végigmérte a megférfiasodott unokatesómat.

- Baszki, messziről meg sem ismertelek! – bólintott elismerően. – Régen sem voltál csúnya, de most hallod, ha nem ismernélek tíz éves korunk óta, már könyörögnék neked, hogy vedd le a bugyimat!

- Nayeon! – ráztam a fejemet, de Taehyung nem jött zavarba csak újból felnevetett.

- Na, látom a humorod is idősödött veled. – emelte fel az egyik hüvelykujját Tae. Nayeon megvonta a vállát, ahogy szokta. Laza csaj, nem vesz magára az égvilágon semmit.

- Elrabolom ezt a szépséget, jó? Mondd meg a többieknek, hogy megszökött velem, mert én vagyok számra az egyetlen igazi! – intett, és meg sem várva a férfi válaszát már el is rángatott a kert másik pontjába erősen azzal a szándékkal, hogy beszélgessen velem. Viszonylag messzire a fiúktól, megállapodott és elengedve a kezemet szembe fordult velem. – Először is, wow, Taehyung dögös lett, mint állat!

- Tudom, Nayeon, van szeme én is észrevettem. – haraptam az ajkamba szégyenlősen, mert akárhogyan is tagadtam volna, nőből vagyok és nem kerülte el a figyelmemet, hogy Taeből milyen észveszejtően jó pasi lett az évek alatt. Tény, hogy tizennégy évesen is aranyos volt, tipikusan olyan, akiről tudta mindenki, hogy idősebb korában ultra helyes lesz. És lám, igaz is lett.

- Ja, szóval. Másodszor. – lökte ki Nayeon a haját a szeméből. – Megbeszéltetek mindent?

Szaporán bólogattam válaszadásként. Nayeon, akármennyire is rendelkezett fura, kissé vulgáris stílussal, belül egy nagyon rendes lány volt, hatalmas szívvel és szeretettel, azok emberek irányába, akik közel álltak hozzá.

- Igen. Barátok leszünk, mint régen. A kis tudod, dolgunk pedig feledésbe merül. – halkítottam le a hangom, mert bár ment a zene és a többi ember körülöttünk nem igazán figyelt ránk, nem akartam hangosan beszélni.

- Hm. – vakarta meg Nayeon az állát, miközben elhúzta a száját. – Fura ez, baba. Hat éve gyakorlatilag szerelmet vallott neked, és megcsókolt, te pedig egy órán keresztül sírtál az ölemben, amikor elköltöztek és azt hajtogattad, hogy beleszerettél az unokatesódba. Erre hazajön, és mindketten lerenedezitek a dolgot egy „kamaszok voltunk" mondattal?

- Nincs ebben semmi fura. – mondtam a vállamat vonogatva, holott magam sem hittem el, amit mondok. – Ő beleegyezett, amikor elé álltam azzal a buta ürüggyel, szóval tévedtünk. Ő sem szerelmes belém, és én sem vagyok belé.

- Hát persze, Kira. – forgatta Nayeon a szemét. – Magadnak hazudsz most nagyobbat vagy nekem?

- Nem hazudok! Nekem ott van Jungkook, akit nagyon kedvelek, és jól érzem magam vele! – kértem ki magamnak erőteljesen.

- Én ezt értem, csajszi. – dugta ki a nyelvét, hogy benedvesítse az alsó ajkát. – De ha te nem is vagy szerelmes Taebe, ahogy mondod, mi rá a garancia, hogy ő sem beléd?

Bennem maradt a mondanivalóm, amivel kontrázni akartam. Akaratlanul is a fiútársaság irányába fordítottam a fejemet, ahol a tekintetem azonnal összekapcsolódott a Taehyungéval.

Vajon tényleg hazudunk magunknak?