képtelenség | kth✔

Epilógus

6 évvel később

Egy kis sámlira állva próbáltam felnyúlni a konyhaszekrénybe, hogy levegyem a másik rakat tányért, mert legnagyobb bánatomra nem sikerült elsőre mindent levennem, csak az egyik felét. Ahogy visszaereszkedtem a földre és leszálltam az egyébként maci alakú sámliról muszáj volt egy másodpercre megtámasztanom a pultot, hogy kiengedjek egy adag levegőt.

Már éppen megkönnyebbültem volna, amikor a nappaliból egy hangos gyereksikoly szűrődött ki így ösztönösen megfordultam, hogy rá lássak a háznak azon részére, ahonnan a hang érkezett.

- Jirae-ya, kérlek, ne rohangálj, mert elesel! – érkezett a sikolyra a férjem felelete, aki szavai ellenére futólépésben ment a lányunk után, aki viccesnek gondolta, hogy félig összefogott hajjal bújjon el a kanapé mögött apja elől.

Mosolyogva figyeltem őket és eszem ágában sem volt rájuk szólnom, hiszen megszoktam már, hogy az alig három éves csöppség, imádja húzni főleg az apja idegeit! Igazi kis rosszaság volt már a bölcsiben is!

- Nem! – rázta meg durcásan Jirae a fejét és még a hatás kedvéért ki is nyújtotta Taehyung felé a nyelvét.

- Nem? – emelkedett álló helyzetbe Taehyung és lányához hasonlóan összefonta mellkasa előtt a kezét. Le sem tagadhatnák egymást, komolyan mondom! – Akkor sajnos én fogok ma délután Seoheevel játszani!

Jirae szemei felcsillantak a kisfiú említésére és mintha csak megsuhintották volna egy varázspálcával, engedelmesen apja elé sétált és hagyta neki, hogy a karjaiba vegye.

- És nekem melyikőtök fog segíteni? – szólaltam meg tettetett idegességgel, amíg Taehyung behozta a konyhába Jiraetés leültetve az egyik székre megpróbálta megigazítani a haját.

- Nem úgy volt, hogy Nayeon hamarabb átjön és majd Jimin jön Seoheeval később? – ráncolta a szemöldökét Taehyung rám nézve, amitől én csak megingattam a szememet.

- De, viszont behívták az intézetbe, mert tegnap elfelejtette leadni a jelentését, úgyhogy majd együtt jönnek négy körül, ahogy a többiek. – válaszoltam. Taehyung meghúzta Jirae copfjait és egy puszit lehelet a lány arcára, aki kuncogva húzta magához apja fejét, hogy megölelje. Hiába láttam már a jelenetet életemben hatezerszer, mai napig megmelengeti a szívemet, ahogy a csodás férjemet együtt látom első szülött lányunkkal.

- Jirae, menj, gyomrozd meg kicsit Yeontant, én, addig segítek a maminak, rendben? – küldte el a lányt, aki engedelmesen vette az irányt az udvar felé, hogy a kutyánkkal játsszon egyet.

Taehyung hozzám lépve kezeit gömbölyödő pocakomra simította és egy lágy csókot hintett a számra. Óvatosan rámosolyogtam és kiadtam neki a feladatait, hogy miben segítsen, hogy négy órára végezzünk.

Házavató bulinak terveztük a mai napot, hiszen ma egy hónapja, hogy végérvényesen hazaköltöztünk Szöulba, Ausztráliából. Ugyan egy évet valóban ott jártunk Nayeonnal egyetemre, és fel is ajánlották azt a munkát, ő és Jimin, annyira nem szerették meg az ottani életet, így ők két év után visszajöttek Koreába, és az óta is itt élnek. Nayeon az itteni kutatóintézetben dolgozik, ahogyan én is fogok jövő héttől.

Taehyung és én is szerettünk Sydneyben élni, és még az után is ott maradtunk, hogy teherbe estem Jiraevel. Bár a lányunk Szöulban született, hiszen minden nyarat itthon töltöttünk, az előző két és fél évet Sydneyben töltöttük. A szüleink javaslatára döntöttünk úgy, amikor másodjára is állapotos lettem, hogy ő nem csak Szöulban születik, de itt is nő fel. Ausztrália csodálatos volt, rengeteg koreai élt ott rajtunk kívül, így könnyedén beilleszkedtünk, de mindig is haza húzott bennünket a szívünk. Hiányzott a családunk és a barátaink is, akik ma délután végre ismét átjöhetnek a házunkba.