képtelenség | kth✔

Huszonnyolc

Dudorászva battyogtam fel a lépcsőn Taehyung szobája felé, hogy anya kérésére szóljak neki, jöjjön vacsorázni. A lábam mellett apró tappancsaival, Yeontan szedte velem a lépcsőfokokat, amitől folyamatosan nevetnem kellett. Másfél hete élt nálunk Tae és vele együtt a kutyusa is, aki talán a legnagyobb boldogság volt a napjaimon, hiszen odáig voltam a kutyákért, érte meg főként. A nagynénémék múlt hét végén elutaztak Sanghajba, de az óta is szinte napiszinten beszélünk velük, így kicsit olyan, mintha el sem mentek volna.

Eleinte azt hittem kínosabb lesz köztünk a dolog Taevel, de meglepően egyszerű volt együtt élni. Hiába használtuk közösen a fürdőszobát, és találkoztunk a nap huszonnégy órájából tizenötöt, nem éreztem magam máshogy. Lehet, hogy hamar megszoktam a jelenlétét, és ő is az enyémet, így könnyű volt.

Felértünk Yeontannal az emeletre és Tae szobája elé én megtorpantam, Tannie azonban csak befúrta magát a kis résen, ugyanis Taehyung nem szokta sosem teljesen bezárni a szobáját, ha itthon van. Bekopogtattam ugyan, de már közben nyitottam is beljebb.

- Zavarok? – döntöttem a fejemet az ajtófélfának, ahogy észrevettem Tae a szintetizátora mögött ül. A hangomra megfordult és lágyan rám mosolygott. – Azt hittem csak szennyestartónak van még meg a szintid!

- Vicces vagy. – forgatta a szemét, miközben beljebb sétáltam és leültem az ágya szélére, hogy kényelmesebben beszélgethessünk. – Még mindig játszom rajta, ez nem változott!

- És még dalokat is szoktál írni? – vontam fel a szemöldökömet, amitől Tae egy pillanatra zavarba jött és lehajtotta a fejét. Gyerekkorunkban még az általánosban volt egy tehetségkutató nap, ahová beneveztek ketten Jiminnel. Közösen – illetve papíron közösen – írtak egy dalt, amit együtt elénekeltek és végül elsők lettek. Az után is akadt, hogy viccből írogatott szövegeket, de valamiért azt gondoltam, hogy Japánban nem folytatta ezt a szokását.

- Fogjuk rá. – harapott az ajkaiba, amitől a szememben felcsillant a kíváncsiság. – Meglehet, hogy dolgozom most egy dalon, de...

- Mutasd meg! – tapsoltam egyet izgatottan, Tae pedig döbbenten bámult a szemembe. – Megmutatod?

- Hát, izé én... - ritka pillanatok egyike, amikor őt ilyen zavartnak látom így én is kissé zavarba jöttem. – Oké, átülsz mellém? – mutatott a kis padra, ahol pont volt még egy hely mellette. Biccentve átmásztam mellé, és még Yeontan is felugrott az ölembe, hogy simogassam. – Még csak a refrén része van, meg egy rövid rész az elejéből...

- Nem baj, így is kíváncsi vagyok. – néztem a billentyűket izgatottan, Tae pedig csak vigyorogva ingatta a fejét.

Vett egy nagyobbacska levegőt, majd lenyomta a billentyűket és játszani kezdett. Ahogy elkezdett énekelni, a gyomrom összeszűkült, a szívem hevesebben kezdett dobogni és éreztem, hogy a libabőr is végigfut a kezemen. Az énekhangja is olyan férfiasan mély volt, mint a beszédhangja. Meseszerű és lenyűgöző. Pontosan olyan, amitől minden épeszű lány elolvad.

Hiányzol,

Mondjuk mikor nem?

Mégjobban hiányzol

Néztem a fényképed.

Még mindig hiányzol.

Az idő oly kegyetlen;

Utál minket.

Nehéz most;

Hogy még mindig látom az arcod.

Már itt a tél, pedig még csak augusztus van.

Elévült a szivem,

Mint a Snowpiercer.

Meg akarom fogni a kezed,

És átmenni a másik oldalra veled.

Vess véget a télnek!

Mennyire esik?

A hópelyheknek zuhanniuk kell.

Egy tavaszi nap jönnöd kell.

Barátom.

Mint egy porszem;

Úszok a levegőben.

Ha egy hópehely lehetnék,

Akkor se lennék gyorsabb

Hópelyhek hullanak,

Minnél távolabb.

Hiányzol,

Hiányzol,

Mennyit kell várni?

Hány éjszakát kell maradni?

Amíg meg nem láthatom,

Míg meg nem találom.

Döbbenten pislogva néztem elmerült játékát, miközben lehunyt szemekkel énekelte a félkész dalát, ami már így is teljesen szíven talált. A dallam, a hangja, a szöveg. Készen lettem tőle, teljesen. Lassan abbahagyta a játékot, majd félve rám pillantott. Megkukulva néztem a szemeibe, nem találva a szavakat, hogy mégis mit kellene neki mondanom. Csak csendesen néztük egymást, és észre sem vettem, hogy az arcunk folyamatosan közelebb került a másikéhoz. Olyan közel, hogy pár másodpercen belül már éreztem a reszketegen kiengedett levegőjét a számra érkezni. Kidugtam a nyelvemet, hogy benedvesítsem kiszáradt számat, Tae keze pedig valami különös ösztönből csúszott az állam alá, hogy könnyebben megtarthasson. Centiméterek választották el a száját az enyémtől, és, ami a legfurcsább, eszembe se jutott, hogy megállítsam. Az agyam kiürült a közelségétől, a hangjától és a dalától. Ahogy az ujjai hozzám értek a szemem azonnal lecsukódott és éreztem elvesztem. Miért történik ez velem?

- Kira, Taehyung gyertek vacsorázni! – érkezett anya hangja a folyosóról, amitől rögtön szétrebbentünk és úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Yeontan leugrott a földre és eliszkolt a kis alvóhelyére, ami Tae ágya mellett volt kialakítva. Az ujjaimat összekulcsolva a két térdem közé szorítottam, mert a lábaim képtelenek voltak a mozgásra. Félve hátra fordultam, hogy meglessem Taehyung vajon felém néz-e. Abban a pillanatban, hogy újra találkozott a tekintetünk, el kellett kapnom a fejemet róla. Nem vártam meg anyát, hogy idáig érjen, egyetlen szó nélkül felálltam és kimentem a szobából. A folyosóra érve ugyan észrevettem a felénk közeledő szülőmet, de csak egy nagy sóhaj közepette bevágtattam a szobámba és hanyatt vágtam magam az ágyamon. A szívem még mindig heves ütemben dübögött a mellkasomban, a kezeim remegtek és tökéletesen éreztem az államon Tae ujjainak a nyomát.

Nem hiszem el! Én tényleg beleszerettem az unokatestvérembe! Már egy ideje sejtettem, hogy másként érzek, de valahogy Dahyun jelenléte tudatosította bennem a dolgokat. Azonban több oka is volt, annak, hogy ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Egyrészt papíron rokonok voltunk, és nem mertem volna benyögni a családunknak, hogy amúgy szerelem vagyok belé. Másrészt ott volt Jungkook. Aki egyik pillanatról a másikra jött az életembe, és imádtam minden egyes nap jobban, azt az embert, aki ő maga volt. Kezdtem igazán beleszerelmesedni, és nem akartam őt se megbántani, se elhagyni. Úgy éreztem két tűz közé szorultam és nem tudok választani, akármennyire is muszáj, lenne. Mindkét fiúba szerelmes voltam, ezzel most már tisztában voltam, akármekkora képtelenségnek is hangzik az egész. Csupán arra kell most már rájönnöm, hogy melyikükkel akarok jobban lenni.

Fújtatva előhalásztam a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam az első számot, amit minden lány hív, ha problémája van. A fülemhez emeltem a készüléket és meg sem lepődtem, hogy a másik fél pár csengés után felvette.

- Beszélnünk kell! Nagyon sürgősen.