képtelenség | kth✔

Nyolcvanegy

- Istenem, Kira te még szebb vagy, mint a képeken! – ölelgetett meg már sokadjára Jaeso, amit mosolyogva tűrtem, még, annak ellenére is, hogy teljesen sokkban voltam, hiszen az érkezésüket egy héttel későbbre számoltam. Nagynéném elhajolt tőlem, két keze közé fogta az arcomat és minden egyes négyzetcentiméterét az arcomnak feltérképezte. – Hogy lehet, hogy szebb leszel minden egyes találkozásunkkor?

- Jaeso-ya, hagyd már szegényt élni! – szólt rá feleségére kedvesen Woohyung, de miután a nő elengedett a magas, és egészen izmos nagybátyám és szorosan megölelt, amitől majdnem megfulladtam. – Te egy centit sem nőttél, amióta utoljára láttalak... - jegyezte meg, mire széttárva a karjaimat, vállat vontam.

- Családi örökség, hogy alacsony vagyok. – böktem az állammal a helyiségben tartózkodó másik két nőre is, akik egyetértően bólintottak, mivel ők sem voltak sokkal magasabbak nálam. – De... hogy, hogy itthon vagytok? Azt hittem csak jövő héten jösztök... - ültem le az asztal mögé Jin mellé, apával szembe, míg anya helyet foglalt a másik oldalamon, Jaeso és Woohyung pedig az apa melletti két üres széket vették birtokba. Taehyung az ajkát harapdálva a konyhapultnak dőlt, és miután mindannyian leültünk felvette a földről Yeontant és a kutya puha szőrét simogatta, hogy leplezze mennyire ideges.

- Sikerült hamarabb letudnom a tárgyalásokat, amik be voltak ütemezve és kijelentettem, hogy hamarabb lelépek, ha már én vagyok a cég vezérigazgatója. Senki, nem mert ellenállni, szóval összecsomagoltunk és már a gépen is voltunk. – mesélte Woohyung, miközben elfogadta apa felé tartott sörét és belekortyolt.

- De ez még nem minden. – mosolygott csillogó szemekkel Jaeso. – Nem kell visszamennünk az ünnepek után! Végre visszaköltözünk Koreába, és egy ideig nem tervezünk sehová menni!

- Istenem Jaeso, ez csodálatos! – tapsolt egyet örömében anya, aki természetesen azonnal feldobódott a gondolatra, hogy a testvére és sógora végre huzamosabb ideig itthon maradnak. – Úgy örülök neki!

Az ajkamba harapva fordultam Taehyung felé, aki szintén engem nézett, de nem feltűnően. Ha valaki ránéz nem mondta volna meg, hogy a tekintete rajtam van, mindenki biztos lett volna benne, hogy az asztaltársaságot nézi.

- Akkor ez azt jelenti, hogy nekem is haza kell költöznöm, igaz? – kapta el rólam a fejét Tae és a szüleire nézett.

- Még szép! Így is csoda, hogy nem raktak még ki a nagynénédék! – mondta Jaeso, amitől mindannyian, Taehyungot is beleértve nevetni kezdtünk. – De nem akarunk most ezzel terhelni. Majd szilveszter után elintézzük a költözést, hiszen az ünnepeket úgyis mindig itt töltjük!

- Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy együtt karácsonyozunk! – jött anya még jobban izgalomba. A tenyerem brutálisan izzadni kezdett és szinte fojtónak éreztem a benti levegőt, és nem azért mert kötött pulcsiban ültem a fűtött lakásban.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar itt lesznek Tae szülei és be kell majd nekik mihamarabb számolnunk a kapcsolatunkról. Abban maradtunk, hogy, amint együtt lesz, a család elmondunk mindent. De nem erről volt szó, hogy egyik napról a másikra megjelennek, mi meg mindenféle előzetes megbeszélés nélkül eléjük állunk! Te jó ég!

- Na, és meséljetek gyerekek. Mi történt, amíg távol voltunk? – könyökölt fel pletykaéhes nagynéném az asztalra, mire apa és Woohyung felhorkantottak, de azért ők is kíváncsian figyeltek. – Kira szomorúan hallottam, hogy szétmentetek Jungkookal.

- Ó, igen. – nyeltem egyet és igyekeznem kellett nem Taehyungra nézni, aki időközben letette a földre Yeontant, és úgy döntött az asztalhoz ül, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez. – Rájöttünk, hogy inkább barátok vagyunk, mert nem szerettünk egymásba. Szóval most így vagyunk... - nem hittem el, hogy nem találnak meg a szavak. Olyan rémesen zavarban voltam, hogy azt sem tudtam mit kéne mondanom.