képtelenség | kth✔

Ötvennégy

Az ujjaimat tördelve szinte szuggerálva néztem a cukrászda ajtaját, habár tudtam, hogy nem fog belépni rajta, akire én várok. Kétszer átrendeztem a fatámasztékba tett kínálatokkal tele nyomott papírokat, hatszor átböngésztem milyen sütit kellene rendelnem és már legalább háromszor mondtam a pincérnőnek, hogy várok még valakire. Hamarabb érkeztem a megbeszélt időpontnál, magam sem tudnám megmondani miért. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mégis hogyan kellene bele kezdenem a társalgásba, hiszen azért mégsem kezdhettem azzal, hogy: Vége van. Minden, de tényleg minden szituáció, amit felvezettem az agyamban irtózatosan rosszul jött ki, így végül egy hatalmas sóhajjal eldőltem a széken, amikor nyílt a cukrászda üvegajtaja és egy szélesen mosolygó Jungkook lépett be rajta. Rögvest kihúztam magam és a lehető legtermészetesebb mosolyomat dobtam magamra.

- Szia, Kira. – lépett hozzám és köszönésképpen egy puszit nyomott a homlokomra, majd velem szemben helyet foglalt. – Rendeltél már? – nyúlt az egyik étlapért, mire megráztam a fejemet.

- Nem, meg akartalak várni vele. – köhintettem zavartan és inkább én is elvettem egy lapot, hogy lefoglaljam kezeimet valamivel. Jungkook lazán biccentett egyet felém, és egy pár másodpercig, arról beszélgettünk, hogy milyen sütit kellene ennünk. Végül két mézes-málnás tortaszeletet és két epres limonádét rendeltünk. Az ajkamba harapva próbáltam erőt meríteni a beszélgetés elkezdéséhez. Éppen nyitottam volna a számat, hogy belekezdjek, már tényleg szerettem volna megszólalni, amikor Jungkook mosolyogva kinyújtotta a kezét felém az asztalon és gyengéden végig simított a karomon. Meglepetten pislogtam rá, amitől neki csak kiszélesedett a mosolya.

- Ne legyél ilyen ideges, Kira, mert én is az leszek. – veregette meg lazán a kézfejemet, majd visszahúzta az ölébe. – Tudom, hogy miért akartál ma találkozni velem...

- Hogyan? – pislogtam meglepetten, és éreztem, hogy a szemeim a kétszeresére tágulnak. – M-miről beszélsz?

- Az igazság az, hogy én is beszélni szerettem volna veled. – vakarta meg egy köhintés közepette a halántékát. – Tudod, az a négy nap külön, nekem is négy nap volt nem csak neked...

- Nem értem mire szeretnél kilyukadni. – ráztam a fejemet értetlenül és hirtelen elvesztettem a fonalat. Elakartam neki mindent részletesen mondani, de most annyira ledöbbentett, hogy az összes gondolatom kiszállt a fejemből.

- Igen, sejtettem. – kuncogott kiseperve a haját a szeméből. – Szerintem szakítanunk kellene, nem gondolod? – tátott szájjal bámultam rá, gyakorlatilag fel sem fogva, amit hallottam. Jungkook komolyan szakított velem? – Ne legyél ennyire meglepődve, kislány, tudom, hogy te is ezért akartál velem ma beszélni! – nevetett édes kisfiús mosollyal, én meg teljes képzavarban szenvedtem. Ha tényleg szakítani akar velem, akkor mitől van ennyire jó kedve?

- Jungkook, én ezt most nem értem. – toltam össze a kezeimmel az arcomat. – Ez az egész váratlanul ért, pedig igazad van és én is ezt akartam mondani, csak...

- Csak nem számítottál rá, hogy én is szakítani szeretnék veled. – bólintott felfogva a hallottakat. – Oké, nézd. Én most elmesélem az én szemszögemet, kérlek hallgass meg, utána pedig te is beavatsz mit is csináltál, amíg a hegyekben voltál, rendi? – hevesen bólogattam, mire Jungkook megdörgölte az orrnyergét és belekezdett a meséjébe. – Szerdán hivatalos voltam egy osztálytalálkozóra, ahová többek között meghívták a középiskolás barátaimat is köztük a volt barátnőmet, Yerit is. Úgy voltam vele, hogy egye fene, elmegyek, ha már ilyen sikeresen összejöttek a dolgok és mindannyian Szöulban vagyunk. Mivel Yerivel nem váltunk el haragban, nem számítottam semmi rosszra. Örültem neki, hogy láthattam, hiszen eddig azt hittem Kanadába került egyetemre, de kiderült, hogy nem tetszett meg neki az ottani élet és visszaköltözött Koreába. Beszélgetni, iszogatni kezdtünk és, ahogy egyre jobban elmélyült a beszélgetésünk szóba kerültek a közös emlékeink is, abból az időből, amikor még együtt voltunk. – Jungkook egy pillanatra lehajtotta a fejét, míg én ahelyett, hogy aggódni kezdtem volna, kezdtem érezni mire fog kifutni a története, amitől megmagyarázhatatlanul megszállt a megkönnyebbültség érzése. – Nem tudom, hogy az emlékek vagy az alkohol mennyiség miatt, de valahogyan csókolózni kezdtünk, és...