képtelenség | kth✔

Harminc

- Nyertem! – dobtam fel vidáman a levegőbe mindkét kezemet is örömömben valami idétlen táncot lejtettem.

- Aha, akkor hat egy ide. – szólt közbe Taehyung, amitől lebiggyesztettem az ajkaimat ugyan, de továbbra is mosolyogtam. – Még hat kör, és talán legyőzhetsz!

- Gonosz vagy Kim Taehyung! – öltöttem ki rá a nyelvemet, miközben két kézzel a léghoki asztalra támaszkodtam.

Órák óta az árkádban játszottunk, de úgy látszott még egyikünk sem unta meg a dolgot. Nem tudtam eldönteni, hogy mit élveztem jobban, a fiú társaságát vagy a játékokat, amikben vagy ő, vagy én nyertem. Általában ő, kivéve a Dance Revolutionben, amiben az új rekordommal megint bebiztosítottam magam egy jó időre az első helyre. Örültem, hogy kettesben tölthetjük a délutánt, és sikerül fesztelenül viselkednünk egymással, annak ellenére, hogy pár napja megint majdnem csókolóztunk. És ha anyám nem szól közbe, nagy rá a valószínűség, hogy meg is történt volna. Nem próbáltam továbbra is elnyomni magamban az érzéseimet, mert valamivel könnyeb volt így lenni. De mind ezek ellenére sem sikerült eldöntenem, hogy mégis mit akarok. Taehyung nem sürgetett, semmilyen jelet nem adott arra vonatkozólag, hogy lassan szeretné, már tudni mégis mit akarok. Ugyanolyan volt velem, mint eddig. Nem adott több puszit, nem ölelt hosszabban. Semmi nem változott, csupán szélesebb volt a mosolya, amikor rám nézett. De az enyém is.

A Jungkookal való kapcsolatom sem változott. Még mindig tökéletes volt köztünk minden és imádtam vele lenni. Tényleg kezdtem beleszeretni a srácba, és ha vele voltam csak elvétve jutott eszembe az unokatestvérem. Kezdek szerinte megőrülni, de sebaj. Max decemberre az elmegyógyintézet új lakója leszek, de hát ez van, ha az ember lánya egy idióta!

- Na, mit akarsz játszani? Kosárlabda? – bökött a fejével az egyik gépre, ami a közelünkben terült el. – A vesztes fizeti a kaját!

- Akkor készítsd a pénztárcádat a vereségre! – tapsoltam izgatottan és már el is ugrándoztam, hogy elkezdjük a játékot.

Körülbelül húsz percig játszottunk, amikor nem tudom, hogy hogyan de majdnem húsz ponttal levertem a fiút, aki tettetett csalódással fogadta a vereséget.

- Te hagytál győzni? – tátottam el a számat, amikor kezdett feltűnni, hogy mennyire túltolja a szerepét. Taehyung ártatlanul feltette a kezét, és nemlegesen megrázta a fejét, majd édesen rám mosolygott.

- Csak nem hagyhatom, hogy a lány fizessen egy r... - harapta el a mondatát, amitől zavartan pislogtam rá és nem tudtam mit mondjak. – Illetve, nem akartam, hogy te fizess, ha már úgyis nálatok lakok.

- Aha, oké. – bólintottam elkapva a tekintetem róla, mert bár sejtettem mi lett volna az eredeti mondatának a vége nem mertem rendesen belegondolni. Vajon ez ténylege egy randinak minősül? Mert ha igen, ahhoz elég pocsékan nézek ki! Egy laza farmersort volt rajtam és Jin egyik régi pólója, ami nekem jobban állt, mint neki, hiszen rózsaszín volt és kicsit passzentos. Mondjuk, bevallom őszintén, hogy Seokjin nem tud róla, hogy elvettem tőle. Egész egyszerűen benyúltam mosás után, amikor nem figyelt és az óta menőzök benne, mert igazi boyfriend stílusú ruhadarab.

- Szóval? Mehetünk enni? – lépett hozzám közelebb Taehyung, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy elinduljunk az árkáddal szemközti gyorsétterembe. Vigyorogva biccentettem egyet neki, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megvártam, amíg elém ér, és egy határozott mozdulattal a hátára ugrottam. Tae hangosan nevetni kezdett, de ahelyett, hogy ledobot volna magáról, a térdem alá nyúlt, hogy meg tudjon tartani, míg én a karommal átkulcsoltam a nyakát.

- A végtelenbe – kezdtem el a magasba nyújtva jobb kezemet, közben pedig Tae kiegyenesedett, hogy könnyebben tudjon vinni.

- És tovább! – fejezte be, majd mintha csak tíz évesek lennénk futni kezdett a zebra felé, ami éppen az érkezésünkkor váltott zöldre így lazán átszaladtunk rajta. A könnyeim is kicsordultak, annyira nevettem. Ahogy a fiú vállába temettem az arcomat, megéreztem mámorítóan férfias illatát. A gyomromban csapkodni kezdtek azok a jól ismert pillangók, de nem bántam. Jól éreztem magam, és boldog voltam. Még akkor is, ha a lelkem mélyén éreztem, hogy helytelen, amit teszek.

Az étterembe érve Taehyung óvatosan visszahelyezett a talpamra és mielőtt elengedett finoman végig simított a lábaimon. Kábán rámosolyogtam, majd ellépve mellette az üres kasszához léptem.

- Nahát, Jihyo. Szia! – vidultam fel, amikor felismertem a lányban Jin volt barátnőjét. Majdnem két évig voltak együtt, és alig fél éve, hogy szétmentek, miután rájöttek, hogy a kapcsolatuk már nem a régi és inkább barátokként tekintenek egymásra, mint szeretőként. Imádtam a lányt, amíg együtt jártak, olyan volt, mintha lenne egy nővérem, de sajnos a szakítás után egyáltalán nem beszéltünk többet, így normális, hogy megörültem neki.

- Kira, szia. – mosolyodott el ő is szélesen. – Ezer éve! Minden, oké? Hogy vagytok? Jól sikerültek a vizsgáid?

- Igen, mindenből jelesre vizsgáztam. – biccentettem büszkén. – A bátyám is jól van. Képzeld, nem bulizik annyit, mint szokott. Helyette gyakorlaton van a kórházban vagy apánál!

- Hallottam róla, mesélte a múltkor Seulgi. – bólogatott szaporán. – Nem nagyon szoktunk már beszélni, csak elvétve, de jó időnként hallani róla. Örülök, hogy most látlak. Szerettelek volna keresni, de nem tudtam, hogy írhatok-e még neked.

- Ne viccelődj, unni, akkor írsz, amikor szeretnél. – legyintettem nevetgélve, amikor mögöttem köhintette egyet Tae, amitől fejbe csaptam magam és rá böktem az ujjaimmal. – Jihyo ő itt Taehyung. Taehyung ő Jihyo, Seokjin volt barátnője.

- Nagyon örülök. – hajolt meg kissé Tae, Jihyo pedig biccentett egyet a fejével.

- Ó, ezek szerint te vagy Kira barátja! Seulgi elkottyantotta, hogy összejöttél valami helyes fiúval, és ezek szerint igaza volt! Nagyon szép pár vagytok! Gratulálok, dongsaeng! – kotyogott folyamatosan, amitől éreztem, hogy a fejem folyamatosan vált át pirosba. El is felejtettem már, hogyan pörög a csajszi nyelve

- Izé... unni, ő nem a barátom. – húztam el a számat zavartan és félre pillantva láttam, hogy Taehyung is zavarba jött a lány szövegelésétől. – Ő itt az unokatestvérem, nem rég jöttek haza. Hat évig éltek Japánban, de mesélt róla Jin, nem?

- Istenem, srácok ne haragudjatok! – kapta Jihyo a kezét a szája elé. – Én tényleg azt hittem, hogy ti ketten, mert, annyira passzoltok... Meg, amikor bejöttetek, na, mindegy. Tényleg bocsi.

- Semmi gáz. – kacsintott rá Taehyung.

Elvitelre rendeltünk meg végül a nagy adag zsíros kaját, majd elbúcsúztunk Jihyotól, akinek a lelkére kötöttem, hogy mindenképpen hívjon fel a napokban és igyunk meg egy kávét vagy valami. Akkor majd elmesélek neki mindent. Kissé csendesen indultunk meg Tae kocsijáig. Nem tudtam mit kellene neki mondanom, mert még mindig hallottam a fülemben, Jihyo szavait.

- Vicces, nem? – bökte meg a vállamat a srác, amikor már majdnem a parkolóhoz értünk, ami egy utcával lejjebb volt az árkádtól. – Hogy Jihyo azt hitte együtt vagyunk.

- Ja, tényleg vicces. – bólogattam zavartan vakargatva a kézfejemet.

- Lehet, hogy a végén még igaza lesz. – nézett le rám, amitől megtorpantam és kérdőn csillogó szemekkel néztem vissza rá. Tae is megállt velem szemben, majd egy óvatos mosollyal az arcomra simított. – Nem vagyok hülye, Kira! Tudom, hogyan érzel irántam, te pedig pontosan tudod, hogy én mit érzek. Csak arra vá...

Nem fejezhette be a mondatát, mert egyik pillanatról a másikra neki csapódott egy lila hajú démon, és zokogva kezdte ütlegelni a mellkasát, miközben a szabad kezében egy már félig üres pezsgősüveget szorongatott. Mégis mi történik itt?