képtelenség | kth✔

Nyolcvankilenc

- Szóval, Lua. Pontosan, hogyan is kerültél te Szöulba? – ragadta rögtön magához a szót Nayeon, amikor négyesben maradtunk a lányokkal a konyhában. Mindannyiunk kezében volt egy-egy pohár vodkanarancs, és úgy vettük körbe Jungkook újdonsült barátnőjét, aki még nem volt hivatalosan a barátnője, de már mind biztosak voltunk benne, hogy az lesz.

- Kilenc éves koromban költöztünk ide a szüleimmel. – kezdett bele a mesébe a lány mosolyogva. Nem volt zavarban, nem sütötte le állandóan a szemét. Látszott rajta, hogy jól érzi magát, nem nyugtalanítja semmi és valóban igazat beszél, amivel rögtön a szívembe lopta magát. – A szüleimnek turisztikai cégük van és Ázsiában terjeszkedtek tovább. Eleinte úgy volt, hogy csak néhány hónapig, esetleg egy évig maradunk, de időközben a családom és én is beleszerettünk az itteni életben szóval megegyeztünk, hogy legalább a középiskola végéig itt maradunk.

- És te ezek szerint utána sem terveztél hazamenni... - állapítottam meg bólogatva, mire Lua biccentett egyet felém.

- Mivel több, mint tíz éve élek itt, ide köt minden, szinte itt nőttem fel, úgy éreztem már nincs keresnivalóm Magyarországon. – vonta meg a vállát, majd kortyolt egy nagyot az italából. – Ráadásul hülye lettem volna eldobni az egyetem ajánlatát, mikor felvettek, ami ritkaság számba megy...

Egyetértően bólogattunk egyet, mivel mindannyian tudtuk, hogy a szöuli egyetemekre nem olyan egyszerű a bejutás. Főleg nem európai állampolgárként.

- Tényleg, szabad kérdeznem, hogy pontosan milyen vízummal élsz itt? – érdeklődött Momo, aki jómaga diákvízummal tartózkodott az országban. Lua kuncogva újból bólintott.

- Kettős állampolgárság. – mondta, amitől tátva maradt a szánk. – Most miért vagytok így meglepve? Nem akartam feladni a magyar állampolgárságom, de mivel nem akartam, hogy kitoloncoljanak az országból, kénytelen voltam felvenni az ittenit is. Szóval így élhetek, tanulhatok és dolgozok is.

- Elképesztő vagy. – hümmögött elismerően Nayeon száján széles mosollyal. – Oké. Fontosabb téma, ami jobban érdekel. Hány fiúd volt, mielőtt Jungkookal találkoztál volna?

Lua hangosan, csilingelő hangon kezdett nevetni, valóban úgy, mint egy angyalka. A szája elé tette a kezét, várt néhány másodpercet majd ivott egy kortyot, mielőtt válaszolt Nayeon kérdésére.

- Egy sem. – vont vállat lazán.

- Hogyan? – tátottuk el mindhárman újból a szánkat.

- Mikor elkezdtem a gimit voltak nehézségeim, mert a lányok nem szimpatizáltak velem, amiatt, hogy a fiúk rám nyomulnak a származásom miatt. A fiúk pedig csak, amiatt akartak velem kikezdeni, mert nem vagyok ázsiai... - vallotta be az alsó ajkát rágcsálva. – Senkit nem érdekelt milyen vagyok. Szóval nem nagyon randizgattam, mert nem akartam, hogy a külsőm miatt legyen valaki.

- Ez így szép meg minden. – bólogatott Nayeon. – De nem vágytál intimitásra?

- Nayeonie, hagyd már! – vettem védelmembe a magyar lányt. – Te is tudod, hogy nekem sem volt barátom a gimiben! Mégis élek! – tártam szét a karomat a fejemet ingatva.

- Jó, de te Taehyung miatt nem jártál senkivel! – forgatta legjobb barátnőm a szemét. – De Lua gyönyörű, kedves és normális humora van! Nem tudom felfogni, hogy nem volt senkije...

- Azért ez így nem teljesen igaz. – szólt közbe Lua. – Volt egy fiú, akivel lehetett volna valami, de nem éreztem magam jól vele szóval hagytam a fenébe.

- Kiégek. – seperte ki a szeméből a haját Nayeon. – Én vagyok az egyetlen, aki már a gimit is végig szexelte?

- Nem. – kacagott fel Momo, ezzel mindenkit meglepve. – Most mi van? Nem vagyok szent! Sosem mondtam, hogy az vagyok!