képtelenség | kth✔

Tíz

 ˙Taehyung POV˙

Nem tudom miért néztem még azt is csillogó szemekkel, ahogy a korizás végeztével, Kira leült a padra, hogy visszavegye tornacipőjét. Hosszú barna haja előre hullott, ahogy lehajolt a lábához, a felsője pedig hátul kissé felcsúszott ezzel megvillantva a meztelen bőrét. Akármennyire is szerettem volna őt bámulni, muszáj volt elkapnom róla a tekintetemet. Barátja van, és nem hazudtam neki, amikor azt mondtam megkedveltem a srácot. Valóban sikerült elég sokat beszélgetnem az előző esti buliban Jungkookal, és rá kellett jönnöm, hogy illik Kirához. Bohókás, vidám és végtelenül rendes fiú, aki úgy öleli magához a lányt, mintha a legnagyobb kincse lenne a világon. Ahogy elnézegettem őket este félig-meddig tudatosítottam magamban, hogy el kell őt engednem, és új lányok után néznem.

Na, ehhez a gondolatomhoz sikerült tartanom magam egészen reggelig, amikor is úgy döntöttem, hogy oké, nem fogok rá nyomulni, és nem akarom elvenni őt Jungkooktól, de akarom, hogy az életem része legyen. Ezért raboltam el mára, hogy eltöltsünk együtt egy napot, és sikerüljön rendeznem magamban azt a sok katyvaszt, hogy túllendüljek, rajta és ne remegjen a kezem a gondolattól, hogy kettesben kell lennem vele.

- Mekizzünk! – ugrott elém hirtelen Kira, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból. – Azt az undorító zsíros kaját kívánom a legjobban!

- Oké. – nevettem el magam, közben pedig elindultunk a pálya kijáratához. – Jó, ha autós mekizünk és elvisszük a kaját hozzám?

- Ühüm. – bólogatott szaporán Kira, majd egyik pillanatról a másikra úgy döntött átvált éretlen hétévesbe és a kocsimig vezető utat ugrándozva tette meg. Mosolyogva ráztam a fejemet a lányt nézve, és már biztos voltam benne, hogy nem sokkal lett komolyabb. Ugyanolyan dilinyós, végtelenül szerethető és elképesztően gyönyörű, mint, amilyen már tizennégy évesen is volt.

Beszálltunk a kocsiba és elindultunk a legközelebbi mekiig, ahol volt autós kiszolgálás is. Kira sajtkukac módjára fészkelődött az ülésen, és izgatottan mesélte, hogy milyen tanulmányi kiránduláson jártak áprilisban a Jeju szigeteken. Ezt egyből felváltotta a másik téma, hogy februárban Nayeon elment egy buliba nélküle, mert ő beteg volt, és a barátnője összejött ott egy sráccal, akit utána alig lehetett levakarnia. Verseket írt neki, meg szerenádozott az ablak alatt. Kira állította, hogy életében nem nevetett még, annyit, mint, amikor Nayeon szobájában ülve hallgatta, ahogy szerencsétlen fiú egy ukulele kíséretében énekel egy dalt Nayeon csipkés bugyijáról, és ágybeli teljesítményeiről.

Egyik témáról a másikra ugrott, és szinte végig beszélte az utat, amíg hozzám nem érkeztünk. Figyelmesen hallgattam, nevettem vele, egyszerűen jó volt megtudni, hogy miken ment keresztül, amíg nem találkoztunk. A vásárolt gyorskajákkal leültünk a földre, és miközben eszegetni kezdtük a sajtburgereinket Kira rám terelte a szót.

- Na, és volt valami kislányka kint Japánban? – könyökölt fél kézzel az asztalra egy jó nagyot harapva a kajájába. – Mert ha azt mondod, nem úgysem fogom elhinni! Kizárt dolog, hogy nem volt senkid ilyen kinézettel!

- Igazság szerint volt egy lány. – hagytam figyelmen kívül a külsőmre érkező megjegyzését, mert ha arra fókuszáltam volna, zavarba jövök, és nem tudok neki válaszolni. – Együtt jártunk a középsuliba, osztálytársak voltunk. Szimpatizáltunk egymással, randiztunk párszor, de nem lett semmi komoly... - szépítettem a randiztunk kétszer, utána félig részegen elvettük egymás szüzességét, mert ő meg akart tőle szabadulni én meg el akartalak felejteni téged, történetemet.

- Ah, értem. – biccentett furán, majd inkább beletemetkezett a sajtburgerébe. Jól láttam, hogy ez egy kicsit szíven ütötte? Nem, biztosan nem. Ő tovább lépett rajtam, már ha valaha is érzett bármit.