képtelenség | kth✔

Hatvanegy

˙Taehyung POV˙

Ahogy elkezdődött szeptember második hetében a tanév, az események veszettül felpörögtek. Ránk zúdult egy hatalmas adag tanulnivaló, mindenkire egytől-egyig, hiszen ez már nem a középiskola, ahol adnak nekünk egy pár napot, hogy visszarázódjuk. Nem, itt már egyből az első előadáson lenyomták az anyagot a torkunkon, miszerint felnőtt emberek vagyunk, tűrjük. Akárhogyan próbáltuk összetartani a társaságot, esélytelen volt.

Kira és Nayeon ismét visszacsöppentek a tengerbiológia mesés, de fojtó tananyagába, ezért drága barátnőmet az elmúlt három hétben csak otthon láttam, amikor reggelente együtt mentünk iskolába, valamint este, amikor kilenc óra után hullafáradtan beesett az ajtón és egy zuhanyzás után már be is aludt. Úgy gondolom Nayeon is hasonló helyzetben lehet, vagy rosszabban, hiszen ő továbbra is dolgozott a kávézóban, ahogyan eddig is.

Jin utolsó előtti évét kezdte orvostan hallgatóként, és mivel egyre közelebb került a diplomájához dupla annyit – ha nem tripla annyit – kellett tanulnia, mint előtte. Ezért fel is hagyott a bulizással teljesen. Minden szabad percét tanulásba ölte, amit pedig nem, azt alvásra szánta, vagy Jihyora, aki bár szintén orvosnak készült, ő még nem volt ennyire túlterhelve.

Jimin, Jungkook és Hoseok a sok tétel, és anyag mellett, gyakorlatilag beköltöztek a táncterembe, ugyanis az ösztöndíjra való meghallgatás szinte a nyakukon volt. Az izomlázzal hadakoztak egy kicsit, valamint az állandó ébrenléttel, de szépen lassan hozzá szoktak a dolgokhoz.

Jó magam pedig, mivel új egyetemre kerültem, próbáltam a lehető leggyorsabban kiigazodni mit merre találok, és belerázódni az itteni dolgokba. Kira igyekezett a segítségemre lenni, de pechünkre az én előadásaim sosem voltak, azokban az előadókban, amik közel estek volna az övéihez, így vagy én rohangáltam két óra között, hogy találkozzunk egy csók erejéig, vagy ő cselekedett hasonlóan.

Egy nagy szerencsénk volt: az elmúlt hetek zsúfoltsága miatt eszünkbe sem jutott Dahyun fenyegetődzése, vagy, hogy illene legalább Seokjint beavatni a kapcsolatunkba Kirával, hiszen továbbra is titokban voltunk együtt, legalábbis otthon. A suliban nyugodtan foghattuk a másik kezét és puszilkodhattunk, mert ott nem látott meg bennünket se Jin, se a nagynénémék. Egy fura dolog történt csupán a múlt hétvégén, amikor végre sikerült egy kicsit kettesben maradnunk Kirával a szobájában. Elég félreértelmezhetetlen pozícióban feküdtem az ágyon, barátnőmmel az ölemben, miközben egyre hevesebben csókolóztunk, amikor is Jihyo kedves kopogás nélkül nyitott be a szobába.

- Kira tudnál kölcsön adni egy pulcsit, mert... - beszélt, miközben már fél lábbal bent is volt a szobában. Amikor észrevett minket a szemei kikerekedtek én pedig áldottam az eget, amiért még nem kezdtem el megszabadítani Kirát a ruháitól. Lefagyva bámultunk mind a hárman egymásra, és szerencsétlen Kirában még, annyi lélekjelenlét sem volt, hogy lemásszon rólam, annyira sokkot kapott. - Ti meg, én, Úristen... - habogott össze-vissza Jihyo, Kira pedig ettől észbe kapva lekászálódott rólam és odalépett Jin barátnőjéhez.

- Unnie, megmagyarázom. – harapdálta idegesen a száját, Jihyo meg szerencsére volt olyan kedves és bezárta maga mögött az ajtót, hogyha Seokjin véletlenül erre járna, ne akarja végig hallgatni a beszélgetést.

- Ti együtt vagytok? – kérdezett rá Jihyo kerekperec a kapcsolatunkra. Mivel nem válaszoltunk csak váltottunk egy gyors pillantást Kirával, egyből pozitívnak könyvelte el és valami idióta vigyor szaladt a szájára. – Úúú, ez, de szuper! Mindig is tudtam, vagyis reméltem, hogy egymásra találtok. Már, akkor sejtettem, hogy ez több köztetek bárminél, amikor bejöttek az étterembe és... na, várjatok, hiszen ti rokonok vagytok, nem? Illetve, tudom, hogy csak papíron, amúgy a vér nem köt össze, de...