képtelenség | kth✔

Három

Az elmúlt hat évben ritkán telt el úgy nap, hogy ne gondolkodtam volna el azon, hogy milyen lesz egyszer újra látnom Taehyungot. Fogalmam sem volt, hogyha eljön, ez a nap mit fogok neki mondani, vagy, hogy egyáltalán hogyan fogok reagálni a jelenlétére. Erre ma haza érek a suliból és a konyhánkban ülve várja, hogy én is megjöjjek és a családjainkkal együtt együnk.

A vacsora alatt igyekeztem a feltűnésmentesen végig mérni, mert amikor megérkeztem nem volt elég bátorságom, hogy megnézzem őt magamnak. Piszkosul megférfiasodott az évek alatt és valami elképesztően jó pasi lett belőle. Mindig is tudtam, hogyha felnő eszméletlenül helyes lesz, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire. A kisfiús babaarcát felváltotta a férfiasság, kemény állkapcsai feszesen, de mégis lágyan pihentek a fején. Az ajkai szinte vonzották a tekintetemet, ahogy figyeltem evés közben. Megmosolyogtatott, hogy az orrán még mindig ott volt az a cuki kis anyajegy, amit mindig piszkáltam, amikor a kertben egymással szemben feküdtünk.

Kedvesen válaszolgattam és tisztelettudóan visszakérdeztem, amíg beszélgettünk, de szinte végig azon agyaltam, hogy mit kellene mondanom, ha véletlenül kettesben leszünk. Hozzam fel a csókot? Felejtsem el? Végül egy tökéletesnek tűnő meghatározásra jutottam a témával kapcsolatban, de megfogadtam, hogy csak és kizárólag, akkor fogom elmondani, ha Tae hozza fel a témát. Én magamtól biztosan nem fogom.

- Köszönjük a vacsorát! – törölte meg a száját Jaeso mosolyogva, miután már mindannyian befejeztük az evést.

- Lenne kedvetek átmenni a nappaliba, hogy kényelmesebben fojttathassuk a beszélgetést? – kérdezte apa, mire a legtöbben beleegyezően követték is őt a helyiségbe. Letettem a pálcikámat a tartóba, és észrevettem, hogy anya nem ment velük. Elkezdte lepakolni az asztalt, amitől elmosolyodtam és mellé álltam.

- Menj csak nyugodtan velük. Majd én elmosogatok. – ajánlottam fel és már ki is vettem a kezéből a munkát, mielőtt ellenkezhetett volna.

- Köszönöm, Kira, egy csoda vagy. – simította mosolyogva a kezét az arcomra, de mielőtt elment az asztalnál ülő utolsó személyhez fordult. – Segítesz neki, Tae?

- Persze. – vigyorodott el ösztönösen a srác, amitől egy kissé megszorult a mellkasom. Anya kisétált a konyhából, így kettesben maradtam a fiúval. Egy kedves pillantást küldtem felé. Folytattam a tányérok összeszedését ő pedig rögtön segített is nekem, ahogy tudott.

- Szóval – köszörülte meg a torkát, hogy megtörje a csendet. – nem is mondtad még, hogy milyen szakra jársz az egyetemen.

- Tenger biológiát tanulok. – helyeztem az edényeket egy kupacba, amit ő elvett tőlem és a mosogatóhoz vitte.

- Komolyan? – nézett le rám meglepetten.

- Komolyan. – bólintottam és megengedtem a vizet. – Én mosogatok, te meg törölgess oké?

- Oké. – csapta össze a kezét. – Nem hittem volna, hogy komolyan gondoltad tizenhárom évesen, hogy tengerbiológus akarsz lenni!

- Őszinte leszek. Én sem. – nevettem el magam. – De annyiszor vicceltem vele, hogy végül megtetszett a gondolat és ideadtam be a jelentkezésemet.

- És Nayeon is oda jár? – elfutott a boldogság, hogy nem felejtette el a legjobb barátnőmet, de ezek szerint még az én dolgaimra is tökéletesen emlékezett.

- Igen. Tanácstalan volt szakválasztás terén, ezért azt mondta jön velem. – vontam meg a vállamat. – És most odáig van érte. Nem hittem, volna, hogy ennyire leköti majd a figyelmét és rá fogom tudni venni, hogy együtt tanuljunk.

- Akkor ezek szerint nem tévedtem, és még mindig a legjobb barátnők vagytok.

- Szerintem, ha fizetnének, nekünk se hagynánk el egymást. – adtam a kezébe egy újabb tányért, mert beszélgetés közben folyamatosan munkálkodtunk. – Most biztos aggódik, hogy megvannak-e még a szerveim.

Taehyung kezében egy másodpercre megállt a konyharuha, ahogy feldolgozta, amit mondtam. Vett egy mélyebb levegőt, amit hosszan kiengedett a száján.

- Jól sejtem, hogy Nayeon humora nem változott, igaz? – rázta meg a fejét, amitől felnevettem.

- Nem, de azért meg én fizetnék, hogy változzon meg. – forgattam a szemem, és nem akartam hozzá tenni, hogy csupán, annyiban tér el a tizennégy éves Nayeon humora a húsz évesétől, hogy most már perverzebb és lazább szellemű, így nagyon sok szexuális jellegű vicc csúszik ki a száján. – Tartod még a kapcsolatot Jiminnel?

- Persze. – bólintott határozottan. – Meg is ölt volna, ha lekoptatom. Szoktatok beszélni?

- Előfordul. – billegettem ide-oda a fejemet. – Bár mostanában ritkán találkozunk. A vizsgaidőszak mindkettőnknek húzós. De szerencsére három hét és vége az egyetemnek. – kisepertem a frufrumat a szememből, miután az utolsó tányért is átadtam neki. – Te tanultál valamit kint?

- Igen, pedagógia szakra jártam. – helyezte a csepegtetőbe az edényt. – Úgy tervezem, szeptembertől az itteni egyetemen folytatom. Már át is vettek, szóval úgy tűnik megint egy suliba fogunk járni. – bökte meg játékosan az orromat, amitől szélesebb lett a vigyorom.

Jó érzés volt, és egyben különös, hogy ugyanúgy tudunk beszélni egymással, mint régen. Nem feszengtem, ő ugyanaz a Tae volt, aki a legjobb barátom volt, csupán idősebb verzióban.

- Nézd, Kira – vakarta meg a halántékát zavartan, amiből tudtam, hogy következik a második felvonása a drámánknak. Az első volt a cuki dumcsizás, most jöhet a feketeleves. Na, essünk túl rajta! – Ami történt, mielőtt elköltöztünk...

- Tudom – szakítottam félbe, mire ő meglepetten nézett a szemembe. – Tizenéves kamaszok voltunk, túltengő hormonokkal. Együtt nőttünk fel, és egymáson kívül nem is volt másik nemű barátunk. Valószínűleg félreértettük az érzéseinket és kíváncsiak voltunk, arra is, hogy milyen csókolózni. Igazam van?

Taehyung szemei tágra nyíltak a kis mondókámtól, mert feltehetőleg nem erre számított.

- Így akarsz rá, visszagondolni? – nézett félre kissé csalódottan. – A hormonjaink miatt történt?

- Igen. – mondtam határozottságot színlelve, holott a szívem meglódult és félő volt, hogy kimászik a helyéről. – Szeretném, ha olyan lenne a kapcsolatunk, mint azelőtt. A legjobb barátom voltál, az unokatestvérem, akiben a világon a legjobban bíztam. Legyen úgy, mint rég.

A vér erősen lüktetett a fülemben, amíg vártam a válaszát és próbáltam tartani a szemkontaktust vele, ami igencsak nehezen ment.

- Legyen úgy, mint rég. – ismételte el, amit én is mondtam, de az arcán nem láttam tiszta őszinteséget.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam és úgy döntöttem megpecsételem a kibékülésünket, azzal, hogy szorosan megölelem. A karomat a nyakába akasztva simultam hozzá, amitől ő egy pillanatra meglepődött, de utána lenyúlt a derekamhoz és magához húzott. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mondtam-e, hogy valóban így gondolok-e arra az elcsattant csókocskára. De abban a másodpercben, azt sem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk szíve vert gyorsabban.