képtelenség | kth✔

Kilencvenhat

- Ne tördeld már a kezedet! – sziszegte Nayeon, amikor már a dékán hatalmas mahagóni asztala előtti, bársonnyal húzott székeken ültünk. A dékánasszony titkárnője meghagyta, hogy várjunk egy pár percet, amivel csak jobban rám jött az idegbaj.

- Bocsi. – engedtem ki a tenyeremet és a combomat kezdtem simogatni, mint egy idióta, amitől Nayeon ismét felsóhajtott és felém fordult. – Jó, abbahagyom.

- Kira az elmúlt két félévben egyszer sem vizsgáztál ötösnél rosszabbra. – forgatta meg barátnőm a szemét unottan. – Emellett rengeteg rendezvényen részt veszel, olyan életet élsz, mint egy szent nő – persze, amikor éppen nem bujálkodsz Tae babapofival – szóval nem leszidni akarnak téged.

- Jó, megnyugodtam. – bólogattam erősen megdörzsölve a halántékomat, de azért a mellkasom még mindig eléggé szorított. Az elmúlt három évemben egy kezemen meg tudom számolni hányszor jártam a dékánasszony irodájában, és ez a szám szinte egyenlő a nullával. – Te komolyan azt mondtad, hogy bujálkodni? – fordultam meglepetten Nayeon felé, aki kivillantotta nyuszi mosolyát és bólintott egyet.

- Nyugi, még mindig alpári vagyok, de féltem, hogy pont, akkor sétál be a dirinő, amikor ecsetelem a szexuális életedet. – kacsintott rám, majd közelebb hajolva hozzám még hozzá tette. – Lehet, hogy téged nem rúgnak ma ki, mert egy szent vagy, de én múlt héten is a kémiaszertárban dugtam Jiminnel, szóval...

- Hihetetlen vagy... - ráztam a fejemet ciccegve és bár még hozzá tettem volna ezt, azt, hallottam, ahogy nyílik az iroda hatalmas ajtaja, ami egy csattanással jelezte, hogy a dékánasszony megérkezett.

Nayeonnal mindketten felpattantunk és röviden meghajoltunk.

- Üljetek le. – mosolygott kedvesen Choi asszony, és kényelmesen elhelyezkedett a bőr forgósszékében, az asztal mögött. Choi dékánasszony egy tündéri, végtelenül kedves, kicsit pufókabb testalkatú nő volt, aki évekig élt Ausztráliában, majd Izlandon és az Egyesült Államokban, ahol mindvégig tengerbiológia kutató volt. A negyvenes évei elején jött haza Koreába és vette át a nyugdíjba vonuló, akkor dékán helyét. Ennek mind tíz éve lassan, és az óta érdekes módon megnégyszereződött a szakon tanulók száma. – Látom Kim-ssi, elég ideges vagy, de erre nincs okod. Neked sem Im kisasszony. Nem leszidni, vagy kirúgni akarunk titeket.

Hallottam, ahogy a szívemről két hatalmas kő lezuhan a mellkasomról, és valahogy éreztem, Nayeon is hasonlóan érez éppen.

- Gondolom, ezek után igazán kíváncsiak vagytok, hogy miért is hívattunk, akkor be titeket... - kezdett bele a folytatásba Choi asszony, majd a jobb mutató ujját felemelve kért egy kis türelmet és lehajolt, hogy benyúljon az egyik fiókjába. Néhány másodpercig keresgélt, végül két, lezárt, nagy, barna borítékot húzott ki a bútorból. Ezeket felénk tartotta, így átvettük a nevünkkel ellátott papírokat. – Ezennel is szeretnék nektek gratulálni! A tantestület titeket választott ki a jövői szemeszteri ösztöndíj programunkra, amikor is júliustól-júliusig a Sydney-i testvériskolánk tanulói lehettek. Ti végeztetek a legjobb eredménnyel az elmúlt két félévben, így szinte gondolkodás nélkül tudtuk, hogy nektek kell részt vennetek a programon, amikor megláttuk a kitöltött jelentkezési lapjaitokat...

Éreztem, ahogy az a bizony kő, most nem hogy visszacsúszott, de rengeteg új kő is a mellkasomra nyomódott. A fülem zúgni kezdett és meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, hogy ne ájuljak el azonnal. Ez miért most történik meg?

- Nahát. – szólalt meg helyettem is Nayeon, és az ő hangjából is sütött a döbbenet. – Ez váratlanul ért bennünket...

- Persze, ez nyilvánvaló. – legyintett Choi lazán eldőlve a székén. Ez nem nyilvánvaló, ez sokkoló és fullasztó! Valaki mentsen meg, mert érzem, hogy komolyan el fogok ájulni! – A borítékokban minden fontos információ benne van, amire szükségetek lehet. Valamint a dokumentumok az ösztöndíjjal kapcsolatban is, amiket jó lenne, ha mi hamarabb kitöltenétek és legkésőbb a hónap végéig leadnátok nekem...

A hónap végéig... De hát az már csak két hét! Ennyi időm van átgondolni? Ennyi idő alatt kell döntenem, arról, hogy pár hónap múlva el akarok-e költözni egy teljes évre? Amikor végre minden tökéletes az életemben?

- Köszönjük szépen a lehetőséget. – állt fel végül Nayeon és észrevétlenül nyúlt a kezem után, hogy engem is felsegítsen, mert látszólag magamtól képtelen voltam mozogni. – Hamarosan hozzuk az iratokat, Choi asszony! Viszontlátásra!

Nem is érzékeltem, ahogy Nayeon a fél épületen átvezetett, egészen az egyik eldugott szárnyig, ahol az a lánymosdó található, amit senki nem használ az alsóbb évesek vagy újonnan érkező diákok közül. Ledobtam a táskámat az egyik sarokba, míg azzal a kezemmel, amit nem fogott még mindig Nayeon görcsösen szorongattam a kapott borítékot.

- Gyere közelebb. Mosd meg az arcod. – húzott barátnőm az egyik csaphoz, mire én erőtlenül bólintottam és tettem, amit mondott. Jéghideg vizet fröcsköltem magamra, aminek köszönhetően valamennyire kitisztult a kép előttem, és már nem voltam, annyira sokkos állapotban, mint pár perce. – Most pedig mondd el, hogy mi bajod van, mert kicsit értetlen vagyok...

- Emlékszel miért jelentkeztünk erre az ösztöndíjra? – szorítottam két kézzel a mosdókagylót, és féloldalasan a csempének háttal támaszkodó lány felé fordultam. – Mindketten szinglik voltunk. Te hetente váltogattad a pasikat, nekem eszem ágában sem volt bárkivel is randizni. Ketten voltunk Nayeon. Úgy éreztük nekünk Szöulban nincs, annyi fontos dolgunk, ami ideköthetne bennünket ezért adtuk le a jelentkezésünket. Azt hittük ez kell nekünk! Hogy Sydneyben végre új életet kezdhetünk és megszabadulunk a kilátástalanságtól, amiben éltünk...

Nayeon az ajkába harapva, leszegte a fejét és kivételesen nem volt neki fontos, hogy a nagy szájával beszóljon. Mert tudta, hogy igazam van. Másfél évvel ezelőtt semmi nem kötött ide bennünket. Mostanra, pedig ez száznyolcvanfokos fordulatot tett. Itt volt Taehyung, a fiú, akire egész életemben vártam a lelkem mélyén és most boldogabb voltam mellette, mint valaha az életben. Nayeon pedig végre megtalálta azt a fiút, akit nem akar elüldözni maga mellől, hanem engedi neki, hogy szeresse és ő is boldog vele. Mindemellett itt volt a társaságunk Hoseok, Momo, Jungkook és Lua személyében. Alig fél év alatt, annyi dolgon mentünk együtt keresztül, hogy meg sem fordulna a fejemben, hogy valaha is hátra tudnám őket hagyni.

Ugyanis a tengerbiológus ösztöndíj a végzősévben szinte egyet jelent a végleges kiköltözéssel. Az ottani egyetem azonnal fel szokta a diploma után ajánlani a kutató plusz szemesztert, majd később a kinti állomások azt a munkát lebegtetik meg a tengerbiológia hallgatók előtt, amire egész életükben vágytak.

- Most mégis mi legyen? – emelte fel újra a fejét Nayeon, hogy újra rám nézzen. – Mit csináljunk, Kira? Ez az ösztöndíj egy megvalósult csoda, és nem kapja meg, akárki! Nem dobhatjuk el! De közben, nem akarom itt hagyni se Jimint, se a többieket...

- Én sem. – pislogtam felfelé, mert éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végig szánkázott az arcomon és szerettem volna megakadályozni a többit. – Ez most nem olyan valami, amit meg tudunk oldani egy adag hisztivel és kiosztással. Ez most az igazi erkölcsi dilemma...

Elnézést a hosszú kihagyásért! Nem akartam ennyit várni, de sajnos a próba érettségim ezt máshogy gondolta! Köszönöm, hogy ez idő alatt több ezrest is megugrottunk, végtelenül hálás  vagyok érte! Igyekszem ezentúl nem ilyen hosszú szüneteket tartani!!!!

Random kérdés: Ki a kedvenc szereplőtök és miért? :)