képtelenség | kth✔

Tizenegy

A lábamat magam elé húztam, államat a két térdem közé szorítottam, miközben a fotelembe dobott pólót bámultam. Miért érzem úgy, mintha egy nyamvadt ruhadarab figyelne engem? Vagy csak kezdek bekattani, amiért ma képes voltam felmenni Taehyung szobájába és elvenni az egyik pólóját? Te jó ég, utána egész végig csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne szagolgassam a magamra húzott darabot. Közben pedig lefutott az agyamban, hogy én tényleg levettem a nedves felsőmet előtte és egy szál melltartóban voltam? Oké, igaz együtt nőttünk fel, nincsen túl sok takargatni valóm előtte, de akkor is. Mi ütött belém? Talán kezdem újra elengedni magam a társaságában és végre sikerül túllendülnöm a zavaromon?

Egy fél órája sincs, hogy Tae hazadobott, igaz csak két utcával feljebb laknak tőlünk, ő ragaszkodott, hogy elhozzon. Vagy három filmet végig néztünk, amiből az utolsó kettőt jól megdobáltam popcornal, amikor hazajöttek a nagynénémék és Jaeso szinte kötelezett rá, hogy maradjak vacsorára. Beleegyeztem, mert az elmúlt hat évben őket is hiányoltam az életemből nem csak Taehyungot. A vacsora alatt jól ki lettem faggatva a szakválasztásom kapcsán, a nyári terveimről érdeklődtek, na meg Jungkookról. Mosolyogva válaszolgattam a kérdésekre, ahogy eszembe jutott Jaeso olyan, mint anya. Ha velünk beszélget, visszavedlik pletykás kamaszlányba, és szinte sikítozik velünk együtt, ha úgy adódik. Nem is lepett meg, amikor kérte, hogy mutassak neki fotót a barátomról, aki láttán megjegyezte, hogy ennél jobb pasit ki sem foghattam volna magamnak.

Taehyung miután hazahozott még vagy fél órát beszélgettünk a kocsiba, azután bejöttem. A szobámba érve tudatosult bennem, hogy a vacsorát és az elmúlt órákat Taehyung felsőjében töltöttem, mert valahogy elfelejtettem levenni. Az már egy másik kérdés, hogy így a saját pólómat náluk hagytam. Egy gyors zuhanyzást követően átvedlettem a pizsimben és az óta az ágyam szélén szemezgetek Taehyung pólójával. Vissza kell neki adnom, ezt tudom, De miért nem akarom?

Kisebb szívrohamot kaptam, amikor nyílt a szobaajtóm és valaki kopogás nélkül esett be rajta. Nayeon összefogott hajjal, cicanadrágban és régi pólóban esett be a szobámba, és köszönés helyett inkább elterült az ágyamon, ezzel maga mellé hajítva a telefonját, ami majdnem a földön landolt az esés közepette. Valami morgásszerű hang hagyta el a száját, majd erősen belenyomta a fejét a matracba. Törökülésbe húztam magam és mosolyogva közelebb csúsztam barátnőmhöz.

- Nahát, te még élsz? – böködtem meg ujjammal az arcát, mivelhogy lassan huszonnégy órája nem hallottam felőle. Nayeon a kezével ellökte az enyémet és a másik irányba fordította a fejét. – Mi történt veled? Úgy nézel ki, mint, akit elütött egy busz, utána átment rajta egy úthenger.

- Úgy is érzem magam! – nyöszörgött, majd egy fura mozdulattal hanyatt fekvésbe fordította magát. Én is hasonló pózban mellé feküdtem, úgy, hogy közben a lábamat lelógattam az ágyamról és Nayeon helyett a plafont bámultam, várva a lány újabb megszólalására. – Lehetne, hogy a tegnapi estére teszünk egy tabukártyát?

Meglepetten pislogva fordítottam felé a kezemet és ritka pillanatok egyike volt, hogy Nayeon zavarában az arcát a kezébe temette. Valami nagydolognak kellett történnie, ha azt akarja, tekintsük tabunak az előző esti bulit! Valamikor tizenhat éves korunkban találtuk ki az úgynevezett „tabukártyákat". Nem azért, mert nem akartunk mindent megosztani egymással. Inkább azért, hogy ne kelljen beszélnünk valamiről, ha nem akarunk, vagy jelen esetben meg nem történtnek tekintsük az eseményt. A „tabukártya" szabálya egyszerű volt: ha az egyikünk rátette valamire, a másik akármennyire is furdalta a kíváncsiság nem kérdezhetett rá. Persze később, ha az első fél, akarta elmondhatta végül, de ez már lényegtelen.

- Oh, oké. – sóhajtottam kissé csalódottan, ahogy felfogtam nem fogom megtudni Nayeon eltűnésének okait. – Miért voltál kikapcsolva egész nap?

- Tabukártya, Kira! – csapott kezével az ágyra, de közben nevetni kezdett. – A bulira és a következményekre is vonatkozik, vili?

- Ah, jól van. – morogtam összeszorított ajkakkal. Nayeon megütögette az arcát, majd megembereleve magát az oldalára fordult, hogy szembe kerüljön velem.

- És te? Mivel ütötted el az időt, amíg vártad, hogy jelentkezzek? – kérdezte visszatérve az eredeti formájába. Megforgattam a szememet, de már le se reagáltam egoista kijelentését. Igazság szerint nem volt ő egós, csupán a humorához ez a rész is hozzá tartozott.

- Taehyunggal töltöttem a napot. – adtam választ lazán, persze belül nem voltam ilyen nyugodt.

- Várj, mi? Te meg Tae kettesben egész nap? – kerekedett ki a szeme. – Hallod, ha ezt tudom, útközben megállok valahol és hozok egy üvegbort!

- Már, miért kéne ehhez bor? A nélkül is elmondok mindent. – ráztam a fejemet értetlenül.

- Ó, akkor nem történt semmi? – biggyesztette le a száját csalódottan. – Nem próbált rád nyomulni, vagy lekapni?

- Már miért próbált volna? – ültem fel az ágyon, mert zavarba jöttem a kérdésektől. – Barátok vagyunk, meg rokonok meg tudom is én. Egyszeri eset volt, ami volt, kész. Lezártuk.

- Lezártad. Ne használ többesszámot. – ült fel, miközben az ujját rázta. – Tegnap este nem úgy tűnt, mintha Taehyung is továbblépett volna...

- Először is – köszörültem meg a torkomat. – Nem úgy volt, hogy a tegnap este tabukártya alatt áll?

- De, a részemről.

- Ahj, mindegy. – fújtattam. – Másodszor, nem léphetett tovább, ha nem volt miről tovább lépnie. Nem volt köztünk semmi, csak a...

- Hormonjaitok voltak persze, hogyne az én anyám meg szüzen esett teherbe, a sátán spermájától. Kira ne legyél vak! – ütötte meg a tenyerével a homlokomat. – Taehyung rohadtul nem úgy néz rád, mint ahogy gondolod!

- Dehogynem! – erősködtem. – Ma azt is elmondta, hogy megkedvelte Jungkookot és összeillek vele.

- Na, jó. – fújta ki hangosan a levegőt Nayeon és erősen megdörgölte a szemét. – Taehyung is egy idióta. Te vagy idióta egy, ő meg idióta kettő. Tökéletes százszázalékos szerelem teszt eredmény.

- Fejezd be, Nayeon! – kértem, mert már nem tudtam eldönteni, hogy ideges vagyok vagy zavarba jöttem. – Én Jungkookal járok, és nagyon kedvelem őt. Taehyung az unokatestvérem, az egyik legjobb barátom. Nem vagyok, voltunk és leszünk egymásba szerelmesek. Soha! Világos?

- Inkább sötét, de legyen. – forgatta meg a szemét unottan. – Ha hülye vagy, hülye vagy. Én nem mondok most már semmit.

- Helyes. – bólintottam elfogadva, amit mondott. – Kedvelem Jungkookot.

- Most engem akarsz meggyőzni vagy magadat?

Mérgesen néztem a barátnőmre és az egyik párnámmal fejbe vágtam. Igenis, kedveltem a barátomat, és nem érdekelt Taehyung. Legalábbis úgy ne, ahogy Jungkook, szóval, hogy nem néztem rá férfiként. Illetve, de láttam, hogy nagyon helyes pasi lett belőle, meg minden, de nem akartam volna vele járni. Ez nem az az élethelyzet, ahol neki velem kell lennie, nekem meg vele. Én Jungkook barátnője vagyok, és remélem lassan neki is lesz valakije.

De mégis miért dobog a szívem jobban, ha arra gondolok mással kell látnom Taehyungot?   

Egy kis közérdekő azoknak, akik "Az Alvilág Királynője"című Jennies sztorimat is követik. Nem feledkeztem meg róla, nagyon sok ötletem van hozzá, de sajnos esténként az agykapacitásom csupán, annyira elég, hogy ide új fejezetet írják. Amint elkezdődik végre a nyári szünet és nem kell több tzt irnom, oda is ilyen rendszerességgel fogok írni.😘😘
Puszi:Szeszih 😘❤