képtelenség | kth✔

Hatvan

- Dahyun... - motyogta Taehyung kissé elfordulva tőlem, de kezét meg sem mozdítva a derekamon. – Hogy a francba kerülsz te ide?

- Jaj, azt hittem jobban fogtok nekem örülni. – tettetett csalódottságot a lány.

- Mégis miért örülnénk mi neked? – sóhajtott hangosan Tae, hiszen én, annyira lefagytam a lány jelenlététől, hogy minden szó a torkomon ragadt. – Egyáltalán hogy van merszed, azok után, ami történt idejönni?

- Nem tudom, miről beszélsz, Taetae. – pislogott Dahyun ártatlanul, amitől én csak leszegtem a fejemet és akaratlanul is kiszúrtam a lábamon a kis heget, ami a legutóbbi találkozásunk óta ott van. A lilahajú követte a szemével a tekintetemet és csak gúnyosan felvihogott kiszúrva ő is a sebemet, ami meglehet, hogy életem végéig elkísér, olyan mélyen beleállt az üveg. – Ó, hogy az. Nem gondoltam, hogy ennyire rossz néven fogjátok venni.

- Mit akarsz? – fonta szorosabban körém a karját Tae, és nem tudtam eldönteni, hogy kapaszkodik belém, vagy feltűnően az exének az értésére akarja adni, hogy velem van. – Nincs kedvünk veled beszélni, szóval mondd el, hogy mit akarsz és hagyj minket békén!

- Jaj, de cuki ti most kajakra együtt vagytok? – csücsörített cukiskodva a száját össze, de a hangja csöpögött a megvetéstől. Dahyun félrebillentette a fejét és a száját harapdálva végigmérte minden porcikámat, amitől kirázott a hideg. – Mi van Kirababa, elvitte a cica a nyelved, hogy ilyen feltűnően kussban maradtál?

- Dahyun... - próbált újra szót kapni Tae, de ekkor felemeltem a fejemet és a tekintetem erősen a velem szemben állóéba fúrtam.

- Egyszerűen nem szeretnék veled beszélni. Nem szokásom utálni senkit, mindenkivel kedves vagyok és meglátom a jót, ezért inkább csendben akartam maradni, mert te egy álnok, pszichopata kígyó vagy, akire felesleges mondatokat pazarolni! – hadartam egy szuszra, és máris éreztem, ahogy a rossz érzések átjárják a bensőmet. Nem szoktam kiakadni, vagy felemelni a hangomat. Azonban ez a lila hajú parazita, annyira fel tudja küldeni a jelenlétével is az agyvizemet, hogy képes lennék az Északi-sarkig rúgdosni, miután egyesével kitépkedtem azt a mű lila haját!

- Kár. – csettintett a nyelvével Dahyun, kiseperve szemébe hulló haját. – Pedig van egy olyan érzésem, hogy sokszor fogjuk látni egymást mostantól.

- Már miért látnánk egymást sokat? – rázta a fejét Taehyung, hangján pedig lehetett hallani, hogy egyre idegesebb lesz, amire rá sem vallott. Mindketten nyugodt személyiségek voltunk, de úgy tűnik ugyanaz a személy képes kiváltani ilyen erőszakos érzelmeket belőlünk. – A város másik végében jársz egyetemre! Jó messzire tőlünk.

- Ó, babám nem is hallottad? Át iratkoztam a ti sulitokba, hogy a közeledben maradhassak. – a levegőt érezhetően megfagyott közöttünk, ami PszichoDahyunt nevetésre késztette. – Ugye egyikőtök sem gondolta komolyan, hogy ölbe tett kézzel fogom végig nézni a kis „kapcsolatotokat"? – rajzolt kezével macskakörmöket a levegőbe.

- Baszki, anyám te aztán tényleg klinikai eset vagy! – érkezett a visszavágás Dahyun mögül, ami meglephette őt, ugyanis kikerekedett szemekkel fordult meg a tengelye körül. Nayeon csípőre tette kezekkel ácsorgott a világ legcsúnyább nézésével az arcán. Mellette Jimin csupán karba tett kezekkel figyelte a jelenetet, készen, arra, hogy bármikor megvédje barátnőjét. – Takarodj vissza az elmeosztályra, mielőtt rád hívom a sintértelepet!

- Nem beszélhetsz így velem! – sipított Dahyun fújtatva félig Nayeon felé fordulva, félig pedig felénk.

- Mer' ki vagy te? Úgy beszélek veled, ahogy akarok! – tárta szét a karját Nayeon egyre mérgesebben. – Fogd a műszínű lila póthajad, kösd a nyakadba és most menj el innen, amíg szépen mondom!