képtelenség | kth✔

Hatvankilenc

Nem mondom, hogy sokkal nyugodtabb lettem a Jinnel való beszélgetésünk után, de nyilván megkönnyebbültem, hogy ilyen lazán kezelte a helyzetet és nem mondta, hogy mekkora hülyeségnek és undorítónak tartja, ami köztünk folyik. Persze azért hozzá tette, hogy az egy dolog, hogy ő ilyen tökéletes és megértő nagytesó, de nem biztos benne, hogy a szüleink is ugyanilyen könnyedén fogják fogadni, hogy összejöttünk Taehyunggal. Vagy ha még nekik be is veszi a gyomruk, hogyan mondjuk el a nagyinak?

Mivel valami fura véletlen folytán nem csak az anyukáink testvérek, de az apukáink is, a nagyszüleink is ugyanazok, mindkettőnknek. Apa anyukája még születésünk előtt meghalt, azonban anyáék anyukája még életben van és meglehetősen, hogy is mondjam, visszamaradott gondolkodási módja van neki. Nayeon szerint egy idióta vén liba, akivel nem lehet szót érteni, mert lehetetlen a személyisége, amivel nem tudok vitatkozni, főleg miután a legjobb barátnőmet repedtsarkú utolsó éjjeli pillangónak nevezte. Ezért sem tudom, hogy anya vagy Jaeso hogyan lettek ilyen szabadszellemű laza szülők, egy ilyen nő nevelése után. A nagyi elég nehezen fogadta be Taehyungot a családba, és egész gyerekkorunkba éreztette velünk, hogy csak engem és Seokjint tart teljes mértékben az unokáinak, mivel Taet ugye örökbefogadták. Bár ő nem beszélt erről soha, hogy mennyire rosszul érinti, hogy a nagymamánk nem akarja, őt a családjának tekinti, mindenki tudta, hogy piszok rossz érzés lehet ez neki. Mindenki más tett magasról, arra, hogy vérszerint nem a rokonunk – főleg, mint látszik én – és úgy viselkedtünk vele, hogy ne érezze sose magát másként, tekintve, hogy a születése első percétől kezdve a nagynénémék nevelték.

Míg aggódtam a nagymamánk és szüleink reakciója miatt, aggódtam a közelgő félévi vizsgák miatt és persze Taehyung elmebeteg exe miatt, aki mostanában egyre többet lófrált a nyomunkban. Ugyan nem mondott semmit, tudtuk, hogy tudja Jinnel nem tud többé zsarolni minket. Beavattuk a barátainkat is az eseményekbe és meg sem lepődtem, amikor mindenki egytől-egyig elmondta nekünk, hogy milyen módszerekkel ölné meg Dahyunt, azért, amiért nem tud rólunk leszakadni. Emellett pedig ők is rádöbbentek, hogy valaki bizony információt szivárogtat ki, ha nem is közülünk, de a közvetlen környezetünkből biztosan.

Az őszi szünet előtti hétvégén mind összegyűltünk filmezni és iszogatni Hobinál, miután a fiú kijelentette, hogy elege van a tanulásból, kibaszott izomláza van és eljött az ideje, hogy lazítson a barátaival. Nem ellenkeztünk vele, egészen hamar belementünk. Összeszedtem egy kisebb sporttáskába váltó ruhát és fehérneműt, majd bekopogtattam Taehyunghoz, hogy készen áll-e az indulásra.

- Mit gondolsz jó, ha bemegyünk ide vásárolni néhány dolgot? – kérdezte, elhajtva egy élelmiszerbolt mellett, hiszen kivételesen az ő kocsijával mentünk és ő is vezetett. – Hobi azt mondta ne vigyünk semmit, de pofátlannak érezném magam, ha üres kézzel állítanánk be...

- Oké, jó ötlet. Vegyünk egy pár üveg sojut, csipszet meg ilyeneket. – értettem egyet.

Leparkoltuk a kocsit a bolt parkolójában, majd egymás kezét megfogva indultunk be, hogy vásároljunk nassolnivalókat. Valamiért idétlenül vigyorognom kellett a szituáción, ahogy mindketten melegítőben, smink nélkül, teljesen átlagosan egymás kezét fogva vásárolunk egy boltban. Rádöbbentem, hogy olyan ritkán van időnk ilyen hétköznapi dolgokra, hogy még ez is egy csodával ér fel nekem.

- Na, mi az? Mit mosolyogsz? Le van akciózva a kedvenc csokid? – kezdett Taehyung forgolódni, amint észrevette széles mosolyomat. Nevetve visszahúztam őt a kezénél fogva és lábujjhegyre állva egy rövid csókot nyomtam az ajkára. – Én vagyok a kedvenc csokid? Mert tudod, én ingyen vagyok...

- Hülye. – csaptam játékosan az arcára, amitől ő is nevetni kezdett. – Csak rájöttem, hogy ritkán mozdulunk ki és most ez olyan, jó...