képtelenség | kth✔

Kettő

- Tervezel valamit estére? – érdeklődött Nayeon, miközben lapozott egyet a hatalmas enciklopédiában, hogy megtalálja az esszékérdésre a válaszát. Az egyik professzorunk valamiért úgy gondolja, hogy vicces dolog olyan kérdéseket feltenni nekünk a házi dolgozatban, amire a neten, akárhogyan is keresünk, rá nem fogjuk megtalálni. Szép dolog ez a tenger biológia, mert köztudottan minden tanár szadizik velünk, sajnos nem csak vizsgaidőszakban. Így kénytelenek vagyunk a legtöbb időnket az egyetemi könyvtár falai között tölteni, mert a laptopunk nem mindig alkalmas a keresésre.

- Szerintem igen. – bólintottam fel sem nézve a jegyzeteimből. – Nem tudom, hogy mit, de anya igen.

- He? – értetlenkedett elegánsan Nayeon, amitől felfutott egy mosoly az arcomra.

- Reggel megkért, hogy hatra érjek haza. – magyaráztam és gyorsan rápillantottam a karórámra, hogy ellenőrizzem, mennyi időm van még hátra. – Fogalmam sincs miért, de biztos jó oka van rá.

- Szerintem ma akarják veled közölni, hogy meg fognak ölni, mert el kell adniuk a szerveidet, hogy LSDt vegyenek belőle. – egy másodpercre le kellett hunynom a szememet, hogy feldolgozzam Nayeon idióta viccét, amin ő maga egyébként nagyon nevetett, mindannak ellenére, hogy a könyvtárban ültünk.

Még nagyjából fél óráig próbáltunk viszonylag normálisan beszélgetni, persze közben szorgosan tanultunk, mert tudtuk mind a ketten, hogyha egy anyaggal is lemaradnánk, eléggé megbuktatnának minket. Fél hatkor indultunk el a parkolóba, ahonnan gyorsan hazadobtam Nayeont, utána kicsit fura érzéssel, de elindultam hazafelé. Amikor a kocsibeállóra értem, feltűnt, hogy a házunkkal szemben parkol egy másik autó is, de különösebben nem foglalkoztam vele, holott életemben nem láttam még a kocsit. Ráadásul a szembe szomszédunk egy idős hölgy, akinek az unokája Európában él, és csak karácsonykor jön haza, több családtagjáról pedig nem igazán tudunk.

A vállamat megvonva lezártam a kocsimat és izgatottan léptem be az ajtón. Nem volt oka az izgatottságomnak, csupán ilyen volt a személyiségem, hogy mindig jó kedvem volt a legapróbb dolgoktól is. Lerúgtam a tornacipőmet a lábamról, felakasztottam a farmer kabátomat a fogasra és elindultam a nappali felé.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, miután nem láttam a helyiségben semmit.

- Kira-ya, a konyhában vagyunk! – szólt vissza anya, én pedig magamnak bólintva elindultam a hang irányába.

Pár lépés után a szemem elé került a konyha és a benn tartózkodók teljes létszáma. Abban a pillanatban, hogy megálltam a reggeliző pultnál, a szám tátva maradt és beszorult a levegő a tüdőmbe.

- Kira-ya! – pattant fel az asztaltól elsőnek a nagynéném Jaeso, és egyből hozzám is rohant, hogy jól megszorongathasson. Esetlenül öleltem magamhoz, miközben a válla fölött továbbra is az asztal túlsó pontján ülő fiút figyeltem. Illetve, elnézést, bocsánat. Férfit.

˙Taehyung POV˙

Nem tudom mégis mire számítottam, amikor beléptem a régi, jól ismert házba. A nagynénémék kedvesen fogadtak minket, csakúgy, mint Jin, aki megjegyezte, hogy megnőttem, mintha gyerek lennék és adott egy barackot a fejemre. Ezután eldumálgattunk, ahogy régen, de nekem a gyomrom hatalmas görcsben volt az alatt az egy óra alatt, amíg vártuk, hogy a család egyetlen hiányzó tagja is megjöjjön végre.

Hat éve nem beszéltem Kirával, azóta, amióta történt köztünk az a dolog a kertben és utána elköltöztünk Japánba. Utoljára, akkor láttam, amikor a könnyeivel küszködve felpattant a fotelról és a szobájába ment. Nem mertem utána menni, túlságosan gyáva voltam hozzá. Buta gyerek voltam, aki nem hitte volna, hogy ez után hosszú évekre elveszíti a lányt, akibe kicsi gyerek kora óta szerelmes volt, hiába nem lett volna szabad. Nyolc éves korom óta tudtam, hogy számomra az egyetlen lány, aki létezik az Kira, aki történetesen az unokatestvérem volt, még, akkor is, ha ez nem vérszerinti rokonság volt. Mikor megtudtam, hogy elköltözünk úgy döntöttem a sarkamra állok és megpróbálom kideríteni, létezik-e, hogy ő is viszont szeret. Nem sejtettem, hogy megcsókolhatom őt, és nem sejtettem, hogy az lesz az utolsó interakció közöttünk. Ugyanis Kira nem jött el elbúcsúztatni minket, amikor a repülőtérre mentünk. Hwayun a nagynéném azt mondta beteg, de én tudtam, hogy nem igaz.

Örültem, hogy végre hazaköltözhetünk, mert bár szerettem Tokiót, hiányzott már a szöuli életem. Nem telt el nap, hogy ne gondolkodtam volna azon, hogy vajon Kira mit csinál. Nem volt bátorságom felhívni őt, akármennyire is szerettem volna. Jintől próbáltam burkoltan kérdezni mi van vele, de ő általában csak röviden mondott el mindetn.

Félve ültem le a konyhaasztalhoz és hallgattam az ott ülők hosszú beszélgetését. Tudtam, hogy percek kérdése, és Kira végre megérkezik, amitől folyamatosan görcsben volt a gyomrom és légszomjam lett. Seokjin kérdezősködött rólam, hogy milyen szakra jártam kint az egyetemen, milyenek az ottani csajok meg ilyenek. Igyekeztem a lehető legkedvesebben válaszolni, holott az agyam teljesen máshol járt.

- Megjöttem! – hasította át egy kellemes lány hang a levegőt, amire a szüleim izgatottan odakapták a fejüket. Imádták az unokahúgukat, de közel sem, annyira, mint én.

- Kira-ya, a konyhában vagyunk! – kiáltott neki ki Hwayun.

Egy másodpercre lehunytam a szememet. A repülőn és a kocsiúton végig azon agyaltam, hogy vajon hogy nézhet ki most? Megnőtt, meghízott, rövid a haja, hosszú? Az arca még mindig gyönyörű és csillognak a szemei, ahogy mosolyra húzza a száját?

Nem kellett már sokat várnom rá, hogy megtudjam, hiszen Kira mire kinyitottam a szememet már ott is állt a pult mellett, sóbálvánnyá változva. Ó, hogy vinne el a Télapó krampusza! Sokkal szebb, mint, amire számítottam. Hosszú hullámos sötét barna haja lágyan keretezte kissé szív alakú arcát. Egyáltalán nem hízott, sőt kimondottan csinos volt. A kék farmer, amit viselt kiemelte testének minden egyes négyzetcentiméterét. Egy piros top takarta a felső testét, így látszott a nadrágja és a felsője között egy rész a bőréből, amitől akartalanul is nyeltem egyet.

- Kira-ya! – pattant fel anya, szinte kirúgva maga alól a székét. Átszáguldott a konyhán, hogy a karjába kapja rég nem látott unokahúgát, aki dermedten fogadta őt. A szemei tágra nyílva bámultak rám, majd egyik percről a másikra, egy csapásra megváltozott a tekintete. Ellágyult az arca és kedvesen megölelgette anyát, sőt még egy puszit is nyomott az arcára. Felkerült az ajkaira kellemes mosolya, ami cseppet sem változott az elmúlt években. Ugyanolyan káprázatos volt, mint, amire emlékeztem. Miután apát is jól megölelgette, tudtam, hogy én következem. Kitoltam a székemet és közelebb sétáltam hozzá. Kira egy fejjel alacsonyabb volt nálam, csakúgy, mint gyerekkorunkban. Ezek szerint ez sem változott. Felpislogott rám, finomra vágott barna szemeivel, amibe belehullott a frufruja. Mit kellene mondanom neki? Hogy hiányzott? Hogy jó, hogy újra látom? Ez mind olyan elcsépelt. Viszont szerencsémre Kira személyisége nem változott így megkerülve a problémámat azonnal tudta mit kell mondania.

- Más színe lett a hajadnak! – közölte, mire ösztönösen a fejemhez kaptam. Igen valóban nem világos barna volt már, mint, amikor utoljára látott, hanem fekete. Elmosolyodtam, de képtelen voltam a szemébe nézni. Az orrát és az orcáját bámulva válaszoltam neki.

- Te pedig frufrut vágattál!

Kira nevetni kezdett, amitől éreztem, hogy végem van. Sajnos nem volt hat év elég idő, ahhoz, hogy elfelejtsem, mennyire szeretem ezt a lányt, még úgy is, hogy tudom, nem lenne szabad.