képtelenség | kth✔

Hatvanhárom

Felugrottam az egyik lépcsőfokra, mire a lábamnál csaholó kutya ugyanígy cselekedett. Visszaléptem az előzőre, Yeontan pedig követte a mozdulatomat. Ezzel a kis játékkal teljesen elvoltam, amíg fel nem értem az emeletre és közben végig telefonáltam Momoval. Mikor fel is értem az emeletre, meg le is tettem a telefont, miután Momo kipletykálta magát a jövő hétvégi titkos buliról, lehajoltam a földre, és megsimogattam a kiskutya fejét. Yeontan aranyosan a lábam közé fúrta a fejét, amitől felkuncogtam, végül az ölembe kapva megcéloztam a gazdája szobáját.

Taehyung szobája szokás szerint félig nyitva volt így kopogás nélkül bementem rajta és miközben letettem a földre Tanniet, már egyből el is indult belőlem a szó.

- Momo kérdezi, hogy honnan akarunk a hétvégére álarcot venni, mert ismer valakit, aki ismer valakit és... Jaj, bocsi nem akartalak megzavarni! – jöttem zavarba egy pillanat alatt, amikor feltűnt, hogy Tae a szintetizátoránál ül, és csak érkezésemre szakadt el a hangszertől.

- Viccelsz! Te sosem zavarsz, Jagiya! – nevetett fel édesen és vigyorogva fogadta az ölébe fészkelődő kutyát, hogy agyon szeretgesse és puszilgassa.

Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, hiszen a szüleim itthon voltak és nem akartam, hogy véletlenül, ha erre járnak, valami olyasmit lássanak idebent, amit még nem kéne, hogy megtudjanak. Leültem Tae mellé a kispadra, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy édesen összedörgölte az arcát a Yeontanével. Ilyenkor nem tudtam sosem eldönteni melyikőjüket akarjam megzabálni. Taehyung olyan volt, mint egy kisfiú hiába múlt el már húsz éves. Imádtam, amiért sosem nőtt be a feje lágya teljesen. Szerettem, hogy mellette nyugodtan lehetek idióta és nem kell figyelnem rá, hogyan gondolkodok. Ugyanolyan lüke és ütődött volt, akárcsak én és talán emiatt is voltunk mindig ennyire közel egymáshoz. Sosem féltem neki elmondani mit érzek még, akkor sem, ha az a világ legnagyobb hülyesége volt. Bármiről tudtunk beszélgetni egymással, és pontosan ez volt a legjobb dolog a kapcsolatunkban. Piszok nagy mázlistának érzem magam, amiért beleszerethettem Kim Taehyungba és minden napomat egy csodaként élhetem meg vele. Csupán azt bánom, hogy nem jöttem az érzéseimre rá hamarabb, hogy még több szeretetet adhassunk egymásnak. De még ez sem érdekel, mert tudom, hogy semmi nem választhat minket szét. Se a szüleink, se egy pszichopata exbarátnő, aki eddig nagyon feltűnően meghúzta magát a suliban...

- Mit játszottál? – kérdeztem, mert, amikor beléptem láttam, hogy nem csak ül a szinti előtt, hanem valamin dolgozik is.

- Emlékszel a dalra, amit néhány hónapja énekeltem neked? – mosolygott rám, fél kezével leemelve az öléből Yeontant, aki apró talpain a neki kialakított ágyrészhez tipegett. Aprót bólintottam jelezve, hogy igen még tisztán él bennem az emléke, annak, amikor eljátszotta azt a gyönyörű számot nekem és utána majdnem csókolóztunk... - Nem sokkal a szülinapod előtt befejeztem, és most újra elővettem, hogy javítsak rajta.

- Azta, meghallgathatom? – haraptam be az alsó ajkamat és csillogó szemekkel bámultam fel rá. Taehyung végig simított a hajamon és lehajolva hozzám egy gyors puszit nyomott a homlokomra, majd visszafordult a hangszer felé és játszani kezdte a dalt.

Kezeimet összekulcsoltam és a két térdem közé szorítottam, ahogy elvarázsolva figyeltem barátom játékát. A férfias hangja éneklés közben sem veszett el, szinte tökéletes szimfóniában csengett így is. A gyönyörű ujjai otthonosan mozogtak a zongorán, miközben egy hangot sem tévesztett se játék közben, se éneklés közben. A szám tátva maradt az ámulattól, ahogy a zenébe temetkezett szerelmemet nézhettem. A szövege legalább, annyira a szívemig hatolt, ahogy az éneke és minden más is. A végére nem is igazán tudtam eldönteni, hogy most sírjak a szépségtől, vagy csókoljam őt, addig, amíg mindketten meg nem halunk hirtelen fulladásban.