képtelenség | kth✔

Harmincnégy

A fejemet kissé félre billentve igazgattam a ruhám pántját, hogy biztosan jól álljon rajtam. A levendula színű ruha eleje majdnem leért a térdemig, a háta azonban hosszabbra volt engedve és majdnem a bokámat súrolta. A kacifántos hát kivágásnak köszönhetően kellő szexiséget csempészett a megjelenésembe, de ettől függetlenül elegáns maradt, főleg a fekete magassarkú szandállal, amit hozzá párosítottam. A hajamat egy egyszerű lófarokba fogtam, de előtte behullámosítottam a fürtjeimet. Magamra aggattam néhány karkötőt, és a kedvenc ezüst nyakláncomat, amit a huszadik születésnapomra kaptam Jintől. A nyaklánchoz passzoló fülbevalót is felvettem, így már teljesen készen voltam.

- Gyönyörű vagy! – hallottam egy hangot az ajtómból, amitől kis híján szélütést kaptam. Ijedten arra fordultam és a mellkasomhoz kaptam a tenyeremet. Nem tudtam, hogy valaki figyel engem a nyitott szobaajtómból.

- Basszus, Tae! – engedtem ki a meglepettségtől benn rekedt levegőmet. – Mióta állsz ott?

- Néhány perce. – vont vállat lazán az ajtófélfának dőlve. Arcán lágy mosollyal mért végig engem, de nem vérlázítóan csak úgy általánosan. Csakhogy én már ennyitől is, annyira zavarba jöttem, hogy le kellett hajtanom a fejemet.

- Biztos nem bántad meg, hogy nem jössz? – tereltem el gyorsan a témát, miközben felkaptam a kistáskámat az asztalomról és a karomra akasztottam a stólámat a késő esti hideg ellen.

- Nem, jobb lesz ez így. – bólogatott Taehyung erősen. – Nincs kísérőm, amúgy sem. Ráadásul jobb lesz neked, ha ma végre kettesben maradhatsz a barátoddal. Rátok fér.

Csalódottan kaptam el róla a pillantásomat, magamban pedig beláttam, hogy igaza van. Isten se tudja mióta nem töltöttem időt négyszemközt Jungkookal, ugyanis mindig volt velünk valaki. Bár ma este is lesznek körülöttünk vendégek, azt kell, hogy mondjam így is kettecskén leszünk, hiszen mindenki a saját kísérőjével lesz elfoglalva.

- Kár, hogy nem jössz. Hat éve nem voltál, pedig előtte mindig együtt játszottunk! – merengtem el az emlékeimbe és látszólag ez Taehyungot is mosolygásra késztette. – Emlékszel, amikor nyolc éves korunkban eljött velünk Jimin is és megsértődött, amiért ő nem kapott lufit csak mi? Megpróbáltunk előle elbújni, mert ki akarta lyukasztani a mi lufijainkat, ami után...

- Felborítottuk a főorvos és családja asztalát. Anyáék sosem szidtak le, annyira, mint aznap este! – nevette el magát Tae. Én is kacagni kezdtem, a gyomrom pedig fura módon görcsbe rándult. – Aznap este kértelek fel először lassúzni! – mondta ki az emléket, ami miatt a testem már az előbb reagált. Buta kislány voltam még, és viccesnek találtam, hogy a legközelebbi fiú barátom, aki nem a bátyám, lassúzni akar velem, úgyhogy beálltam vele.

- Igen, emlékszem. – haraptam szomorkásan az ajkaimba. – És megígérted, hogy majd legközelebb a ballagásomon fogsz velem lassúzni. De arra aztán várhattam...

Tae kínosan elfordult. Látszólag nem tudta, hogyan kellene reagálnia, én pedig meg is bántam, hogy felhoztam. A szokatlanul beállt csendet anya hangja szakította félbe, aki felkiabált nekem, hogy lassan indulnunk kellene. Taehyung lekísért a nappaliba, ahol anya, apa és Jin is sürögtek forogtak. Miután a bátyám felhívta Jihyot, és bevallotta neki, hogy még mindig szereti, kiderült, hogy a lány is sokat gondolt rá mostanában, szóval meghívta a bálba, hogy majd az után eldöntsék mi lesz velük.

- Taehyung, szívem, nagyon sajnálom, hogy nem jössz velünk! – biggyesztette le szomorúan anya az ajkait, ahogy feltűnt neki unokaöccse jelenléte is. – Mindenestere tele van a hűtő, de ha kívánsz valamit hagytam neked kint pénzt nyugodtan rendelhetsz is! Yeontan kajája is mosogató alatti szekrényben van, de ha van bármi, akkor hívhatsz, vagy...