Save Me /BEFEJEZETT/

38.rész

Suliban jelenleg a rólam terjengő pletykák még mindig nem csitultak el, azonban ha kicsit is az emberekre figyeltem és elkalandoztam az önmarcangolásban akkor Blake egyből észrevéve ezt, elterelte a figyelmem amiért hihetetlenül hálás voltam neki.
Viszont egy valami nem tudott kimenni a fejemből sem és a szomorúság amit a mellkasom mélyén éreztem, már szinte elviselhetetlen volt. Minden nap küzdöttem, hogy visszafogjam a kitörni vágyó könnyeim és csitítani tudjam a szomorúságom de sajnos sosem jártam sikerrel. A feszültség és aggodalom miatt az órán ülve csak a tanárra meredve bámultam ki a fejemből miközben rágcsáltam a tollam és rángattam a lábam.

Stell mióta kijött az anyukája kórterméből teljesen összetört. Természetesen nem hagytuk aznap egyedül, ott aludt nálunk. Igazság szerint azt sem tudta, hogy hol van és mit csinál, mi hoztuk haza és támogattuk be a házba. Utánna bedugtam az ágyba és adtam neki egy jó nagy adag nyugtató teát de tudtam nagyon jól, hogy nincs az a gyógyszer ami jelenleg segíteni a helyzetén. A legrosszabb az egészben, hogy egy árva szót sem szólt, sőt.. még sírni sem sírt. Csak feküdt mint bábu és maga elé meredve nézte a plafont. Tudtam, hogy felesleges lenne bármiről is beszélnem hisz ilyen tragédia után a legjobb ha az ember először maga emészti meg. Vele vírasztottam aznap... Nem tudtam lecsukni a szemem mert féltettem Stellt. Éjszaka azonban megtört és többször is heves zokogásban tört ki, nekem pedig a szívem tört össze ezzel. Nem tudtam semmi mást sem csinálni csak szorosan magamhoz húzni és simogatni.

Jelenleg péntek van..
Eddig a hét ezen napját mindig várva vártam de így, hogy ma lesz Linda temetése, megutáltam ezt a napot. Készülődés alatt Stellel szótlanul öltözködtünk a szobámban.
Mióta eljöttünk a kórházból nálunk volt de egész idő alatt egyszer sem szólalt meg ami mostanra kezdett megrémiszteni. Fogalmam sincs, hogy mi zajlik benne, hogyan éli meg vagy hogy hogyan is tudnék neki segíteni.

A kocsiban ültünk a temető előtt és mindenkinek kellett egy mélyről jövő, fájdalmas sóhaj mielőtt nekikezdünk a nap legrosszabb részének.
Kiszállva a járműből azonban azon kaptam magam, hogy a barátnőm nem áll mellettem. Benéztem és Stell szétsírt arrcal és remegő kezekkel maga elé bámult.

-Nekem.. -kapkodta hevesen a levegőt.
-Nekem ez nem megy tovább!

-Menjetek előre, mi is megyünk mindjárt. -szóltam a szüleimnek, akik bólintottak és el is mentek én viszont visszamásztam a kocsiba.

-Stell elképzelni sem tudom, hogy min mész keresztül. -fogtam meg a kezét.
-De ha nem leszel jelen a mai nap folyamán, azt örök életedben báni fogod.

-Tudod te, hogy mit érzek itt belül? - mutatott a mellkasára.
-Semmit! -csattant fel.
-Egy nagy kibaszott tátongó lyuk, ami tele van fájdalommal és dühvel. Az anyám jó ember volt és nem érdemelt ilyen korai halált. És nem, kurvára nem voltam felkészülve, hogy 18 évesen a hiányával kell együtt élnem. -csuklott el a hangja.
-Szükségem van rá Molly..

-Shhh. -húztam magamhoz.
-Figyelj rám. -néztem bele mélyen a szemébe.
-A hiánya mindig ott lesz veled de legalább nem szenved tovább Stell. Az utolsó heteit veled tölthette, ami miatt nagyon boldog volt. Második anyámként tekintettem rá és nekem is rohadtul hiányzik. Minden.. egyes.. kibaszott.. percben.. Tudom jól, hogy az én fájdalmam semmi a tiédhez képest de tartozunk neki ezzel Stell. Tartozol neki azzal, hogy ma végig csinálod ezt. Mindig velünk lesz itt. -tettem kezem a szívére.
-Szeretlek és mindig itt leszek neked ezt ne felejtsd el.

-Azt ígérted, hogy rendbe jön. -tört fel belőle a mélységes sírás.
-De te hazudtál! - nézett rám reményvesztetten.
-Az anyukám meghalt...

-Én.. -a torkomon akadtak a szavak..
-Én nagyon sajnálom..-megakartam fogni a kezét de ő elhúzta. Lenyeltem a fájdalmat amit éreztem és kimásztam a kocsiból de még egyszer benéztem mielőtt én is összetörök
-Anyukádnak tettem egy ígéretet..
-töröltem le a könnyeim.
-Ami az volt, hogy átsegítelek téged ha bármi lesz vele. Kérlek engedd meg, hogy segítsek...
-nyújtottam a kezem de ő elfordította a fejét.