Save Me /BEFEJEZETT/

76.

-Őszintén szólva belfáradtam már Molly. -sóhajtott kimerülten. -Már idejét sem tudom megmondani, hogy mióta harcolok kettőnkért. Egyedül. Minden egyes beszélgetésünkkor ha feljött a kapcsolatunk, veszekedés lett a vége ahol te elmondod, hogy mi bánt, azonban én sosem vagyok meghallgatva. Egyetlen egyszer tudtam magamnak kiharcolni a figyelmedet a házad előtt.. Akkor elmondtam az én szemszögemet is miután közölted, hogy végleg zárjunk le mindent. -magamon éreztem égető tekintetét de én képtelen voltam a szemébe nézni. -Idiótának éreztem magam az ezt követő első találkozásunknál az oviban tartott műsoron. Te teljesen jól megvoltál, ezért nekem is el kellett játszanom ugyan ezt.. -csuklott el a hangja. -Csak azért mert TE így láttad jónak, figyelembe se véve az én érzéseimet. Rettentően hiányzol és szeretlek a mai napig.. -mondta, mire végül felkaptam a fejem. -Viszont be kell látnom, hogy ezt így nem tudom tovább csinálni. Elfogadom a döntésed és az életedben nem leszek más többé, csak Mia apukája. Nem kell félned attól, hogy bele fogok szólni bármibe is, aminek nincs köze a lányunkhoz. Mostantól végre megkapod, azt, amire évek óta vágysz...Szabad vagy.

Blake szeme kéksége olyan szomorúságot árasztott, ami szabályosan összetörte a szívemet. Apró kicsi darabokra.
Majd azokat a darabokat még kisebbekre...

Vajon mennyi esélye van annak, hogy mikor észhez kapok és helyre akarok hozni mindent, a férfi akit szeretek bevallja, hogy lemond kettőnkről?

-Fogalmam sincs, hogy végül miért jöttél ide, hiszen meg sem szólalsz.
-folytatta pár perc csend után.
-Gondolom még veszekedtél volna egyet, mielőtt elmegyek. -jegyezte meg cinikus nevetés kíséretében. Én lehajtottam a fejem és szorosan zártam össze a szemem mivel egyre jobban kezdett forogni az egész épület. -Miaval szeretnék minden nap beszélni, ezért kérlek vedd fel a telefont, ha hívlak. Hogy semmiképp se zavarjalak, igyekszem mindig este telefonálni, mielőtt elalszik. Vigyázz rá, míg nem jövök vissza. Szia Molly.
-mikor elköszönt a kétségbeesettség súlya hatalmas nehezékként zuhant rám. Nem tudtam, hogy mit csináljak és a szavak sem akartak jönni. Az ide vezető úton folyamatosan ezt a jelenetet próbáltam el a fejemben de egyszerűen most semmi sem úgy történt, mint ahogy azt képzeltem.

-Blake.. - emeltem fel a fejem miután kinyitottam a szemem de akkora már csak a hűlt helye volt előttem. 
Figyeltem egyre távolodó alakját, ahogy a bőröndöt húzza maga után.

-Szeretlek. -motyogtam halkan. -Én is szeretlek. -ismételtem hangosabban de még mindig nem sikerült túlkiabálnom a hangzavart.

-Kérjük kedves hármas járaton utazó utasainkat, hogy kezdjék el a beszállást.-szólalt meg a hangosbemondó.

-Blake. - kiabáltam a nevét de addigra már a hátát sem láttam ezért elkezdtem rohanni. -Blake! -ütköztem bele az egyik emberbe de bocsánatkérés nélkül rohantam tovább a semmibe, hiszen ő egyszerűen felszívódott. Lihegve álltam meg a tömeg közepén és kapkodtam a fejem minden felé hátha sikerül meglátnom.

-Ismétlem. -a hang irányába fordultam, ahol egy férfi ült, kis üveggel elkülönített helyiségbe, a kezével pedig az asztalból kiálló mikrofonba beszélt. -Kérjük kedves hármas járaton utazó utasainkat, hogy kezdjék el a beszállást.

Minden gondolkodás nélkül az ismeretlen felé vettem az irányt, majd feltéptem azt ott lévő bejárati ajtót.

-Hölgyem, ide tilos a bejárás!
-mutatott a falon lévő hatalmas matricára. -Ha nem megy el azonnal, hívom a biztonságiakat!

-Ez sürgős! -löktem arrébb a gurulós székével együtt, majd két kézzel a mikrofonba kapaszkodtam.

-Remélem nem kerülök ezért börtönbe. -szólalt meg egy hang a fejemben, de figyelmen kívül hagytam és végül beleszóltam.