Save Me /BEFEJEZETT/

35.rész

Mikor kinyitottam a szemem egy alvó Blakel találtam szemben magam. Az arca nyugodt volt, gondmentes és olyan aranyoson szuszogott mintha egy aranyos kisbabát néznék éppen. Hasamba a pillangók úgy csapkodtak mintha kiakarnának törni. Talán a nevetése volt, talán a szemei vagy lehetett a személyisége, a haja vagy a hangja de bármi is volt, beleszerettem.
És a dolgok hirtelenjében sokkal egyszerűbbek tűntek, a gondjaimról megfeledkeztem és olyan nyugodtság lepte el az elmém ami kissé félelmet keltett bennem. Mert egy embernek akinek a démonjai ott loholnak a mindennapi életében  a nyakában és káoszhoz van szokva hosszú időn keresztül, rémisztő a most kialakult megnyugvás és csend. Féltem, hogy már most mennyire függök a mellettem fekvő fiútól.

-Nem szeretem ha néznek alvás közben. -motyogta majd a párnába fúrta a fejét.

-Molly kicsim ébren vagy? -kopogott be anya. Blake szeme abban a pillanatban kigübbedve meredt rám majd felpattant az ágyról és szedegetni kezdte a holmiját míg én jól szórakozva mosolyogtam az igyekezetét.

-Te meg mit mosolyogsz? -suttogta idegesen.
-Apád kiherél ha megtudja.

-Az igaz. -vettem magamra a tegnapi pólóm, ami eddig a földön hevert.

Mire végeztem Blake már nagy erőlködéssel próbálta magát belegyömöszölni a szekrényembe.

-Mégis mit csinálsz? -nevettem halkan.

-Próbálok nem lebukni. -válaszolta alig hallhatóan majd mikor már csukta volna magára, a szoba ajtaja kinyílt. Egy párnát felkapva a szekrény felé lendítettem, hogy annak ajtajának segítsek becsukni.
Szerencsétlen gyerek az már egyszer biztos.

-Ébren vagy? -sétált be anya de mikor megláttam könnyáztatta szemét, egyből elszállt minden eddigi jókedvem.
-Szívem Stellnek szüksége van rád.

-Mi történt? -kérdeztem mostmár ijedtségtől hevesen dobogott szívvel miközben a pizsamanadrágomért nyúltam és egy szempillantás alatt magamra is kaptam.

-Linda kórházba került, összeesett ma reggel. -szipogott, bennem pedig megfagyott a vér.

-Mi.. Mi történt vele?

-Molly... - sétált elém és remegő kezével körbefonta az enyémet.
-Igen valószínű, hogy rossz az állapota.
-láttam, hogy még beszél de a hangja már nem jutott el az agyamig. Mintha egy lassított néma filmbe csöppentem volna. Nem akartam hinni a fülemnek... A nő, akire második anyukámként tekintek már kiskorom óta és egyben a legjobb barátnőm édesanyja valószínűleg, hogy jelenleg a kínok kínja között szenved, Stell pedig ezt végignézi.
Mintha gyomron vágtak volna, hányingerem lett és a gombóc a torkomban egyre csak növekedett miközben a könnyeimtől már alig kaptam levegőt.

-Azonnal a kórházba kell mennem. -habogtam.

Lerohantam a lépcsőn és felkaptam a kocsikulcsot majd mit sem törődve a kinti, hideg levegővel egy pólóban, pizsama alsóban, jogsi és zokni nélkül, papucsban bevágodtam a kocsinkba.
A könnyeimtől nem láttam és a kezem is megállíthatatlanul remegett így nem tudtam egyszerűen betenni a kulcsot, hogy elindítsam a rohadt autót.

-Gyerünk már. -kiabáltam de ebben a pillanatban kinyitotta Blake az ajtót és aggódó tekintettel vizslatott.

-Ülj át, elviszlek. -simogatta meg gyengéden a fejem tetejét majd lehajolt hozzám és megpuszilta a homlokom. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy hogyan jutott ki a szobámból.

Átmásztam az anyósülésre, magam alá húztam a lábam és csak sírtam. Csak Stellre és Lindára tudtam gondolni.
Ahogy elindultunk a fiú hatalmas tenyerét éreztem meg a kezemen.