Save Me /BEFEJEZETT/

3.

-Ugyan Molly. -sóhajtott mélyet. -Nekem is volt tinédzserkorom.. Sőt... -nevette el magát jóízűen. -Én rosszabb voltam nálad. -pár percig csendben voltunk, hiszen nem tudtam magamhoz térni a látottak miatt, mama kezében pedig még mindig ott virított a cigi. Végül ő törte meg a csendet, azonban az arcán már nem volt mosoly. -Tudod azért küldtek el édesanyádék Londonba, mert aggódnak érted.

-Ezzel nem tudok egyetérteni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni mindent évekkel ezelőtt de tisztán látszott rajtuk, hogy nem hisznek nekem. -bosszankodtam hiszen ezek szerint az ő pártjukat fogja.

-Hogy lett abból a pörgő, boldog kisgyerekből egy ilyen üres tekintetű, halk szavú unokám? -nézett könnyes szemekkel.

-Hisz most rúgtam fel egy családi összejövetelt mama. -zavarodtam össze. -Hogy lennék már halkszavú?

-Mikor engedted meg, hogy Sierra bármikor is bántson téged? Szó nélkül hagytad amikor ő azzal a salátás dologgal jött neked a nappiban. Utánna pedig már alig ettél. Mi történt köztetek? Régen olyan jó kapcsolatban állatok, mindig öröm volt titeket nézni. -tette fel azt a kérdést, ami a legrosszabbul érintett.

De ami még ennél is jobban fájt, hogy a mamámnak ezzel fájdalmat okozok. Viszont képtelen vagyok mindig a mosolygós, kedves lányt játszani...

-Már megszoktam Sierra csipkelődéseit és nem tud érdekelni. A gépen pedig kaptunk kaját azért nem ettem itthon. -hazudtam a legelhihetőbb dolgot, ami az eszembe jutott.

-Tudod Sierra nem tudja kimutatni a szeretetét. Olyan mint.. -gondolkodott el. -Ő olyan, mint egy vaddisznó.

-Vaddisznó? -nevettem el magam, majd a mamám is csatlakozott hozzám.

-Hé Molly. -lépett be mosolyogva Katy a szobámba, kezében egy Barbie babával. -Anya kérdezi, hogy nem-e jöttök le elköszönni a többiektől.

-De. Megyünk. -Fogta meg mama a kezem. -Együtt megcsináljuk. -suttogta, hogy csak én halljam. Csak most realizáltam, hogy mennyire is hiányzott nekem.

-Neharagudj ránk, hogy eljöttünk. Csak nagyon hiányoztál már mindenkinek és nem akartuk, hogy azt érzed, nem vár haza senki. - nézett rám Tiffany és látszott rajta, hogy nem sok választja el a sírástól.

-Én nem haragszom rátok. -válaszoltam miközben mama szorította a kezem reménykedve, hogy nem folytatom tovább. Azonban nekem még volt számukra mondandóm. Azt akarom, hogy értsék meg miért viselkedem velük úgy, ahogy. - Csak csalódtam bennetek. A 2 év alatt sose jöttetek el, írtatok vagy hívtatok fel. Ha eddig nem voltatok rám kíváncsiak, akkor most sem kell megjátszonotok magatokat.

-Molly, elég legyen mostmár. - szólt rám anya mérgesen.

-Talán a véleményemet még elmondhatom ebben a rohadt házban. -idegesedtem be. -Vagy ezért is bedugtok valahova?

-Tényleg sajnáljuk. - szólalt meg végül Tiffany, rám sem nézve. Ezután mindenki olyan gyorsasággal tűnt el a lakásból, mintha itt itt sem lettek volna.

Anya és apa a fejüket rosszalóan csóválva vették az irányt a nappali felé.

-Azért büszke vagyok rád. - súgta oda mama majd a szüleim után ment, én pedig egyből indultam a konyhába.

Tudtam jól, hogyha átmegyek Stellhez akkor szükségem lesz egy jó adag koffeinhez hiszen az alvást el is felejthetem. Már majdnem lefőtt életem megmentője mikor anya lépett be, kezében Katyvel.

-Ilyenkor kávézol? -nézett az órára, ami este 18:22 mutatott.

-Átmegyek Stellához, így szükségét érzem. - válaszoltam, majd leültem az asztalhoz. Katynek se kellett több, mert kiszabadult anya kezei közül és az ölembe mászott.