Save Me /BEFEJEZETT/

2.

Amint kiértem a repülőtérről már tudtam, hogy itthon vagyok.

Jobban örülnék ha átöltöztem volna a leszállás után hiszen San Francisco nem éppen hideg ország ezért konkrétan beleolvadtam a ruhámba.
Szokatlan volt ez az időjárás London az esős napjai után.

Ezért is el sem tudom mondani, mennyire örültem mikor anyáék közölték, hogy a reptér közelében hagyták a kocsit.

Nincs bajom a taxizással de jobban szeretek a mi kis Honda CRV kocsinkkal utazni, amiben úgy állítom a klímát ahogy akarom.

Meglátva az ezüst-metál fényezést már tudtam, hogy jó helyen járunk. Bepattantam hátra és már tettem is volna be a headsetet a fülembe mikor anya hátra fordulva a kezét a terdemre helyezte.

Már tudtam, hogy olyat fog mondani amivel a pulzusom az egekbe szökik.

-Kicsim tudom azt beszéltük meg, hogy nem szólunk senkinek a családból a haza érkezésedről egyenlőre viszont Sierra véletlen elszólta magát, amikor Mary nagyival beszélt. -nézett rám sajnálkozva.

Jó volt a megérzésem hiszen a düh olyan gyorsan áradt szét bennem, hogy azt hittem felrobbanok.

-Ez mégis mit jelentsen? - kérdeztem idegesen, hátha nem azt a választ kapom amire számítok.

-Tudod milyen Mary nagyi. Végigtelefonálta a családot és.. -fújta ki a levegőt. -Téged vár nálunk mindenki.

Ezután mit sem törődve anyáékkal, bedugtam a headsetem.

Sierra.

Miért is nem lepődök meg? Tudhattam volna, hogy mit sem változott az évek alatt.
Ugyan olyan maradt, mint volt.

Bő 20 perc alatt márcsak pár utca választott el a házunktól. A klíma tényleg megmentette az életem aminek hála majdnem sikerült bealudnom.

Az agyam viszont megállás nélkül kattogott, hogy mi vár rám otthon. Ugyan azok a sajnálkozó és elítélő tekintetek fognak fogadni, mint 2 éve? Mert köszönöm szépen abból nem kérek.

Az utcánkba befordulva újra előtörtek az emlékek. 15 évig itt éltem a mindennapjaim egészen addig míg az egész el nem csesződött.

A jó hír, hogy szinte semmi sem változott. Ugyan azok a szép kertek és kint játszó, kacagó gyerekek fogadtak. Csak úgy, mint régen.

A házunk feljárójához érve újra elöntött a pánik. Lassan kicsatoltam a biztonsági övet, majd kiszálltam a kocsiból. Épp befelé indulni készültem mire egy kisebb gödörbe belelépve elakadt a cipőm így én legnagyobb szerencsémre hanyatt vágódtam.

-Francba. - átkozódtam.

-Jól vagy Csibém? - lépett mellém azonnal apa és segített felállni.
Milyen rég hallottam ezt a becenevet...

-Köszönöm. - válaszoltam könnyes szemekkel. Valószínűleg nem is tudja mennyit jelent nekem ez a szó az ő szájából.

-Jaj az Isten szerelmére, mondtam Katynek, hogy ne ásson gödröket. -mérdelődött anya. Katy neve hallatán mosolyra húzódott a szám.A kis csöppségem, akit mikor itthagytam csupán 2 éves volt.

Tudva, hogy a kishúgom bent vár már nem féltem annyira bemenni.Gyors és óvatos léptekkel átszelltem az ajtóhoz vezető utat, majd benyitottam.

A mosoly olyan gyorsan olvadt le az arcomról, amilyen gyorsan fel is került. Amikor azt gondoltam, hogy semmi nem változott, tévedtem. Az egykor halvány kávé színű nappalinm most méregzöld színben pompázott.

A kandallónk feletti kép pedig egyszerűen feltette az i-re a pontot. A családunk minden karácsony alkalmával készít egy képet a helyi fotósnál. Nos, ez annak ellenére sem változott, hogy nem voltam itthon. Mind a négyen úgy mosolyogtak rajta, mintha semmi baj nem lenne.