Save Me /BEFEJEZETT/

34.rész

-Tyler igazat mond. - mondtam cserepesre kiszáradt szájjal
Nem voltam képes Stell vagy Blake arcára nézni...

Életemben nem jöttek ilyen lassan a szavak, mint most...

-2 évvel ezelőtt elkövettem életem legnagyobb hibáját.  -kezdtem bele remegő hangon.
-Soha nem tartoztam a vékony de még csak a sovány lányok közé sem. Amíg nem kezdtem el kamaszodni, ez nem is igazán érdekelt de aztán bekövetkezett egy kattanás. Nem tetszett a kerek arcom, a hasam, a húsosabb combjaim és karjaim ezért elkezdtem fogyókúrázni. Beleestem abba a hibába, hogy mivel nem láttam egyik hétről a másikra mínuszokat a mérlegen így nekiálltam a koplalásnak. Nem ettem, csupán vizet ittam, ha pedig rámtört az éhség akkor bevettem egy rágót. -csuktam le egy pillantra a szemem mivel újra át kellett élnem ezeket az emlékeket.
-Természetesen ez az állapot nem tartott sokáig mivel ha egyik napról a másikre elkezdet magad éheztetni, a tested túlélő üzemmódba kapcsol így ennek eredményeképpen napokon keresztül zabáltam ki a hűtőből azokat, amik épp a kezem ügyébe akadtak. Hiába próbálkoztam, az elmém édes kevés volt ahhoz, hogy befejezzem ezt a véget nem érő háborút. Fogyasztó tabletták, bogyók és italok tették ki a napi étkezésem. A szervezetem teljesen összeomlott és minden éjszakámat a wc előtt töltöttem miközben a torkomat szétmarta a savam kihányása. Az éjszakáim konkrétan a legrosszabb rémálmaimmá váltak mivel annyi energiám sem maradt, hogy aludni tudjak. Folyamatosan kattogott az agyam a következő napom túléléséről. Rettegtem egy baráti összejöveteltől vagy a családi étkezésektől mert amint valamilyen étel csúszott le a torkomon, szinte késztetést éreztem annak kihányására. A napok hetekké, azok pedig hónapokká változtak és egy olyan körforgásba csöppentem, amiből lehetetlennek éreztem a kiszállását. Zombivá változtam akinek az egyetlen gondolata, hogy végre sovány legyen. Végül odáig fajult az álmatlanságom, hogy a fürdőnk egyik polcán a legerősebbnek vélhető altatóból beszedtem egy maréknyit. Annak viszont nem voltam tudatában, hogy maximum egyet lehet bevenni, máskülönben súlyos következményei lesznek. -nyeltem egy nagyot miközben az arcomat már teljesen eláztatták a könnyek.
-A szobámig már nem jutottam el. Az utolsó emlékem arról az estéről, hogy a padlón feküdve, habzó szájjal rángatózok. A szüleim találtak rám és a kórházban az orvos szerint ha 5 perccel később visznek be akkor nem éltem volna túl.Gyomormosást végeztek rajtam és megfigyelésképp pszichológust küldtek be hozzám. Elmeséltem neki az igazságot de nem hitt nekem mivel a szüleimmel elmondása alapján sosem volt baj az étkezésemmel és nem vettek rajtam észre ilyesfajta változást. Az igazság pedig, hogy csupán a mögötte rejlő dolgokat elképzelni sem tudták. -ugrott be a köpcös, alacsony, 40-es éveiben járható barna hajú és szemű férfi pszichológus tekintete, ahogy próbál belőlem kiszedni minden információt.
-Hiába vallottam be mindent, senki nem hitt nekem. Ők csak a fáradt, üveges tekintetű, szótlan lányt látták bennem. Végül erős depressziót állapított meg nálam és elmondása szerint öngyilkossági kísérletet hajtottam aznap végre. Szavaim süket fülekre találtak. Ahogy hazaérkeztem a kórházból szüleim már összepakolt bőröndökkel vártak, hogy Londonba küldenek. -körbenéztem a sokkolt embereken, Stellt, Blaket és Sierrat kihagyva.
-Igaz, amit Tyler mondott. Lomdonban egy "Help me" nevezetű épületbe költöztem, ahol pszichiátriai esetek és öngyilkosságot megkísérlő tinik számára biztosít otthont. Nem kérek bocsánatot egyikőtöktől sem a titkolózom miatt hiszen ez az én, személyes csatám volt, amihez rohadtul nem volt közötök. Te pedig...-néztem egyenesen Tyler meghökkent tekintetébe.
-Te vagy a világon a legundorítóbb és szánalmasabb teremtés. Az egyetlen amit bánni fogom életem hátralévő részében az az, hogy valaha is közöm volt hozzád.

Éreztem ahogy a védelmem teljes megsemmisülésben van és semmi mást nem akartam, minthogy egyedül lehessek. Ezeket a részleteket az életemből úgy terveztem, hogy magamnak megőrizve a sírba viszem de ezt a szép gondolatot lehúzhattam a rolón. Senki nem tudta a teljes történetet, még a nővérem, Sierra sem. Ő is végig abban a tudatban volt, mint a szüleim. Egészen eddig gyáva módra ráfogtam, hogy a testképzavarom kialakult se ez megközelítőleg sem volt közel az igazsághoz. Csupán kellett egy bűnbakot találnom. Viszont most, hogy mindenre fényderült, megalázóan éreztem magam.