Save Me /BEFEJEZETT/

31.rész

Stellel épp a plázában mentünk boltról boltra, hisz szokás szerint az utolsó pillanatra hagyunk mindent. Tegnap Isabellel futottam össze, aki meghívott magukhoz vacsorára karácsony előtti este, amit örömmel el is fogadtam pedig bele sem gondoltam, hogy mennyi fejfájást fog még nekem ez a döntésem okozni. Ezért is kapkodva rohangálunk a barátnőmmel megvenni az ajándékokat mert holnap vacsora, holnap után pedig már karácsony..

-Köszönöm. -vettem át a cetlit anyáék ajándékáról a túlzsúfolt boltban egy srácról.

-Megvagy? -kérdezte Stell miközben próbáltuk magunkat kiverekedni az embertömegen.

-Még egy ajándék hátravan. -ragadtam meg a kezét, hogy ne veszítsük el egymást.
-De ahhoz kicsit kocsikáznunk kéne.

-Akkor nyomás. -mondta jókedvűen. Szerencsémre nagyon szeret vezetni, így nem volt ellenére a dolog.

Pontosan 1 óra 25 percet utaztunk. Egész úton karácsonyi zenék szóltak, mi pedig nevetve énekeltünk együtt a rádióban szóló énekesekkel.
Jó érzés volt újra Stellel együtt kettesbe lenni és csak úgy egyszerűen semmi érdemlegeset sem csinálva jól érezni magam úgy, hogy megszűnik egy kis időre a fejemben zajló kvalkád. Szerintem ezek a pillanatok tartanak engem életben.

-Miért és jöttünk ide pontosan? -szálltunk ki egy fehér ház előtt, ahol az udvar tele volt kutyusokkal. Egy 20-as évei végét járó lány sétált ki mosolyogva.

-Sziasztok. -köszönt, majd kinyitotta a kaput.

-Szia. -köszöntünk és ahogy beléptünk elleptek minket a kiskutyák.
Mindenféle fajta megtalálható volt kölyök formában.

-Melyikőtök Molly? -kérdezte a lány.

-Én. -mosolyogtam az egyik kiskutyát simogatva.

Stell szerintem nem is figyelt ránk úgy elvolt varázsolva tőlük. Gügyögött nekik, mint a kisbabáknak, azok pedig csak ugrálva nyalogatták.

-Isabellek hogy vannak mostanság? -kérdezte mire felegyenesedtem az állattól, aki azonnal tovább is szaladt Stellhez.

-Nehéz időszakon vannak keresztül de megvannak.

-Mikor Lexat nekünk adták szívesen fogadtuk a kutyust. Tudtam, hogy akkor sincs minden rendben náluk de reméltem, hogy azóta ez megváltozott.
-szomorodott el a hangja.
-Nagyon örültem, hogy felkerestél és általad legalább hallottam felőlük.

-Blake már évek óta a nyomotokban van csak nem jutott semmire. -értetlenkedtem.

-Tényleg? -lepődött meg.
-Ezt sajnálattal hallom. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen srác lett abból a kis tökkelütöttből. Amikor Lexat hozták nekünk emlékszem, hogy a szívem szakadt bele ahogy láttam, hogy sírva szorítja magához. Könyörgött az anyukájának, hogy ne hagyják itt de Isabelle hajthatatlan volt és végül konkrétan ő rángatta el. Lexa utánna hónapokig depressziós volt, nem evett, nem ivott, nem játszott csak nyöszörgött és sírt. Orvosról orvosra vittük míg végül kezdett jobban lenni. -mesélte.
-Blake valószínűleg azért nem talált ránk mert rengeteget költöztünk az évek alatt. Valahol kinőttük a házat és a kertet a kutyák miatt, máshol a szomszédok feljelentéséből állt a mindennapi levéladagunk a postaládában hiszen zavarta őket a kutyaugatás, vagy az is megesett, hogy lopkodták őket így azért kényszerültünk tovább. Ezen a helyen is körülbelül pár hete telepedtünk le így fogalmam sincs, hogy neked hogy sikerült ránk találni ha Blakenek nem.

-Szerencsém volt. -kacsintottam. -A Facebookon, Istagrammon, TikTokon és csomó social media platformon nyomoztam míg egy nemrégiben kitett fotót találtam egy idősebb hölgy posztja alatt a Facebookon. Kapva kaptam az alkalmon és ráírtam az ismerős kutya miatt. Mint kiderült a hölgy az édesanyukád és pont jókor tette közzé ahogy Lexa mosolyog a kamerába. Tőle tudtam meg a telefonszámod is.