Save Me /BEFEJEZETT/

52.rész-Döntés

A műtét holnap lesz. Ma a doki megkért, hogy maradjak bent és holnap délután 14:00 órakor elvégzi a műtétet. A napokban nem sokat aludtam és próbáltam magam lelkileg felkészíteni erre a napra. Igazság szerint féltem. Féltem, hogy mi fog velem történni ezután és hogy egyáltalán kibírom-e. Stellel sokat beszélgettünk a napokban, azonban még mindig nem ért velem egyet. Szerinte meg kellene tartanom a picit. Bármennyit is gondolkodom rajta még mindig azt gondolom, hogy helyesen cselekszem. Egy ilyen korban lévő lány, mint én nem áll készen erre.

A szerelmem gyerekét hordozom a szívem alatt akiről kiderült, hogy ugyan olyan hazug, mint mindenki más.

Mielőtt megismertem nem volt fájdalmas egyedül lenni. Azonban lassan 2 hónap is eltelt és a magány már felemészt belülről. A fiú akiért mindent megtettem volna, idegen lett.Néha azon gondolkodom, hogy vajon ő is gondol-e kettőnkre. A pillanatokra amiket együtt töltöttünk. Nem tudom, hogy hogyan tudott ilyen könnyen elengedni. Bármennyire is fáj belátnom de ha ő is gondolna kettőnkre akkor nem tudna úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Szeretném ha minden olyan lenne, mint régen és rossz belegondolni, hogy már nem lehet. Véglegesen azt hiszem, hogy sosem fogom tudni elengedni, csak megszokom a hiányát.

Egy hatalmas könnycsepp gurult le az arcomról amit kivételesen nem töröltem le. Azt akartam, hogy minden fajdalmam azzal a könnycseppel együtt hagyjon el...

-Hogy vagy? - sétált be Stell a szobámba. A szemeim duzzadtak és véreresek voltak, mivel egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, helyette inkább sírtam. Azt hittem ha kisírom magam jobban leszek.. Viszont hatalmasat tévedtem. A tudat, hogy én leszek az aki megszakítja a gyermeke életét, megrémísztett.

-Borzasztóan. - ültem fel az ágyamban. Feleslegesnek éreztem, hogy hazudjak hisz úgyis átlát rajtam.

-Molly. - mondta ki a nevem de nem nézett rám. - Sajnálom. - értetlenül néztem a barátnőmre hisz nem tudtam, hogy mégis miért kér bocsánatot. Ekkor nyílott az ajtó..

Mikor odakaptam a fejem, az egész életem lepörgött előttem.

-Mama? - kérdeztem elképedve.

-Szia Molly. - jött oda majd megsimogatta a hajam. Stell bocsánatkérően nézett rám, majd kiment a szobából.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem.

-Felhívtam Stellat miután anyád elmesélte, hogy aggódik érted. Tudod jól, hogy nekem nem tud hazudni. - mosolyodott el majd leült az ágyam szélére. - Tudok mindenről.

Könnyes szemekkel néztem a mamát és egyszerűen nem voltam képes megszólalni. Az egész tervem romokban hevert, hisz azt akartam, hogy erra a titkomra sose jöjjön rá senki. Magamban akartam tartani és egyedül feldolgozni. Nem akartam, hogy csalódás okozzak.

-Fél óra múlva kezdődik a műtét? - kérdezte mire esetlenül bólintottam. Még mindig nem akartam elhinni, hogy itt van. -Had meséljek el valamit neked..

-Mama... - szóltam közbe de belémfolytotta a szót.

-Tudod, hogy nekem két gyerekem van. Anyád és a nővére Tiffani. - kezdett bele mire bólintottam. - Viszont lett volna egy bátyjuk is. - mondta mire furcsállva néztem rá,erről sosem mesélt nekem senki. - Mikor találkoztam a papáddal a 20.születésnapomon teljesen magával ragadott és nagyon szerelmesek voltunk egymásba. A megismerkedésünk után pár hónap elteltével terhes lettem. Tudtam, hogy még mindig fiatal vagyok az anyasághoz ezért féltem,de a papád végig támogatott engem. Plusz műszakokat vállalt,hogy mindent megadjunk a picinek amire szüksége lesz. A vígasztalása, támogatása és szeretete segített nekem elfogadni a tényt, hogy terhes vagyok. A 25.hetembe jártam mikor azonban autóbalesetet szenvedtem. - könnyesedett be a szeme. - A jármű vezetője ittas volt és nem látta, hogy éppen átsétálok a zebrán. Hetekig voltam kórházban mivel belső vérzésem volt és pár bordám is eltört. Az első dolog amit megkérdeztem mikor kinyitottam a szemem, hogy mi van a babával. A doktor megnyugtatott, hogy semmi baj nincs vele. Aztán a legközelebbi ultrahangon már nem volt szívhangja.. Ezt követően meg kellett szülnöm a halott babámat. - törölte le remegő kézzel a könnyeit. - Az orvos nem tudott konkrét okot mondani mivel addig mindent rendben találtak. Azt mondta, hogy sajnos legtöbb esetben nincsen magyarázat. Az orvos nem akarta megengedni, hogy lássam de ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Mikor a kezembe adták és megláttam a sápadt, vékony, ráncos bőrét ami szinte fehérnek tűnt a karjaim közt,ott összetört bennem valami. - patakokban folyt a könny a szememből és gyengéden megfogtam a kezét. - A papáddal együtt egy darab belőlünk is aznap meghalt. Ha nem lett volna ott mellettem, valószínűleg belebetegedtem volna. Évek múlva beszélgettünk újra a gyerekvállalásról de még mindig viszakoztam tőle. Azt hittem nem leszek képes gyereket szülni soha többé.. Aztán teherbe estem Tiffanival majd anyáddal. - mosolyodott el szomorúan. - Megegyeztünk, hogy nem mondjuk el nekik. Nem akartuk, hogy aggódjanak. Igazság szerint pedig az én ötletem volt,hogy egy szót sem szóljunk nekik. Nem lettem volna képes elviselni, hogy kérdéseket tegyenek fel róla. Azóta a nap óta egyetlen egyszer sem beszéltünk erről a papáddal. A sírba vitte a fájdalmát és én is ezt fogom tenni. - szorította meg a kezem.