Save Me /BEFEJEZETT/

26.rész

Linda állapota továbbra sem javult, így a hét további napján is egyedül szenvedtem, ezáltal pedig iszonyat lassan telt az idő. Suli után az első utam hozzájuk vezetett de minden alkalommal azon kaptam magam, hogy Blakenél kötök ki. Ebben az a legrosszabb, hogy a végén már számomra is feltűnt a túlzott látogatásom, azonban nem tudtam magamnak parancsolni és továbbhaladni a házuk előtt. Végül odáig fajult az egész, hogy már a napi rutinjaim közé tartozott. Felkelek, suliba megyek, meglátogatom Stell anyukáját, odaadom a barátnőmnek az aznap tanultak anyagát majd kifogásként Harryt felhasználva a fiúhoz rohanok. Szép lassan egyre jobban vártam a délutánokat és az ablakpárkányon beszélgetős és cigizős időszak vált a megnyugvásommá.

Otthon viszont csend telepedett a családunkra. Mamán és Katyn kívül senkihez sem szóltam és ők sem hozzám, csupán a szüleim aggodalmas pillantási követte minden egyes mozdulatomat. Sierra került, mint ahogy anyát és apát is ami csak egyet jelenthetett: történt valami.
Valószínűleg a pár nappal ezelőtti kitörésem eljutott a tudatokig és végre elkezdték felfogni, hogy ez már nem gyerekes hiszti.

Jelenleg a hét utolsó napja van és mivel megígértem a kishúgomnak, hogy játszok vele így nem bújhattam ki ez alól. Egy buta ötlet futott át az agyamom, így felhoztam, hogy menjünk ki a játszótérre. Persze Katy mit sem sejtett az igazságról és arról, hogy valójában reménykedem magamban a Blakel való összefutásunkról.

Nagy mosollyal sétáltunk a már régies, kopott játékokkal felszerelt sivár helyre, amit a gyerekek megmagyarázhatatlan oknál fogva a mai napig imádnak. Azonban ez a mosoly gyorsan lehervadt az arcomról mikor megláttam egy halvány rózsaszín, hosszú kabátot és szoknyát viselő szőke lányon, aki épp besétált a fiú házába.
Ezt észlelve furcsa érzés kapott el és egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.

-Szóval ez lenne a dolga? -kérdeztem cinikusan, hiszen Blake mindig jelezte, hogy hétvégente nem ér rá ezért nem tudjuk ilyenkor írni az esszét.

-Tessék? -kérdezte értetlenül a kezemet szorosan fogó Katy.

-Csak magamban beszéltem. -néztem le rá majd mérgesen a ház felé.

Nem hittem volna, hogy ennek látványa ennyire elveszi a kedvemet hiszen attól a perctől elkezdve minden jókedvem eltűnt.

Miközben néztem a vidáman játszó húgomat és halkan szidtam Blaket, hálát adtam az égnek, hogy élőkotortam a tavalyi télikabátom a szekrényből mivel az időjárás eléggé a tudtunkra adta, hogy megérkezett a tél.

-Levehetem a kabátom? -szaladt oda hozzám a csúzdától kipirult arccal.
-Melegem van.

-Szó sem lehet róla, megfázol.

-Megsülök. -nyafogott tovább.

-Azt akarod, hogy hazamenjünk?
-kezdtem bele az anyától ellesett technikát.

-Nem. -durcáskodott majd mit sem törődve velem, elment hintázni.

Eddig nem cigiztem Katy előtt de most nem tudtam mivel elütni az időt, ezért a kabátom zsebéből elővettem a dobozt és rágyújtottam.
A gondolataim viszont mindig egy személy felé terelődtek akármennyire is próbálkoztam megfékezni őket. Furcsa realizálni, hogy egy szinte velem egykorúnak mennyi fájdalmat kellett átélnie már ilyen fiatalon. Ő mégis képes volt mindezek ellenére felállni és kitartani. A gondjaim az övéhez képest csupán egy apró porszem, viszont a fiú sokkal erősebb, mint amilyen én bármikor is leszek.

Gondolkoztam, hogy mennyi fájdalmon ment keresztül a kishúga miatt. A szobámban egyszer felhozta, hogy megszeretné ismerni Katyt majd miután ez sikerült, egyből egymásra hangolódtak. Egy ilyen kis csöppségtől el sem hiszem mennyi ember függ mert valószínűleg Blake Miat látta Katyben.