Save Me /BEFEJEZETT/

80.

-Hova megyünk? -kérdeztem izgatottan másnap a kocsiban ülve.

-Valakik még nem tudnak az eljegyzésről. -rejtelmeskedett Blake.

-Te meg miről beszélsz? -értetlenkedtem.

Azonban pár perc múlva választ kaptam kérdésre a szívfacsaró helyhez megérkezve.
A hatalmas területen feketébe öltözött, papírzsebkendőt szorongató emberek bolyongtak, akiknek egykor még vidámságtól csillogó szemük most üvegessé változott. Nagyot nyeltem mielőtt elindultunk befelé, hogy megpróbáljam legyűrni azt a hatalmas gombócot, ami a torkomban keletkezett. Blake keze körbefonta az enyémet majd egy biztató mosolyt varázsolt az arcára.

Ahogy haladtunk a temető sírjai közt, ami megannyi életét zárt magában, összeszorult a szívem. Az emberek a mai világban sincsenek tisztában, hogy milyen szerencsések is azért mert szeretteik élnek és egészségesek. Csupán akkor értékelik legtöbbször ezeket az apró dolgokat, mikor már elveszítették őket. Akkor jön a bűnbánat és saját maguk ostorozása...

-Sziasztok. -zökkentett ki gondolatmenetemből Blake. Ekkor realizáltam, hogy már Harry és Lucy sírja előtt álltunk. 
-Remélem boldogak vagytok egy sokkal szebb helyen, ahol már egyikőtök sem szenved. Miattam már ne aggódjatok, hiszen végre sikerült...
-fordult felém mosolyogva, könnyektől csillogó szemmel. -
-Visszaszerzem a nőt, akit szeretek és van még egy jó hírem. -nézett újra a fekhelyekre. -Pár hét múlva összeházasodunk és többé nem szabadul tőlem.

-Csak remélni tudom, hogy most nem gúnyolódnak rajtunk. -forgattam a szemem.

-Pedig igen valószínű. -paskolta meg a kezem.

-Kérlek vigyázzatok fentről az unokátokra. -gugoltam le majd megsimogattam a hófehér gránitpultot. -Ígérem, hogy amint nagyobb lesz és megtudja érteni a helyzetet elmesélem neki, milyen csodálatos dédszülei voltak.

Pár percig csak álltunk ott szótlanul, miközben magunkban zokogtunk és a hiányuktól fulladoztunk. Hihetetlen üresség érzet fogott el minket és rettentően sajnáltam, hogy Mia a megismerésük nélkül fog felnőni.

Miután sikerült kissé összeszedni magunkat elindultunk kifelé azonban alig tettünk meg pár lépést mikor Blake hirtelen megtorpant.

-Valaki még hátra van. -indult el a másik irányba, én pedig értetlenül követtem míg meg nem állt Linda sírjánál.

Egy hatalmasat nyeltem de bármennyire is erőlködtem, képtelen voltam megszólalni. Annyi minden kavargott bennem és olyasfajta szorongás tört rám, ami túlságosnak nehéznek bizonyult. Az egész testemet több mázsás súlynak éreztem, ami szép lassan összenyom. Blake észrevette pár perc után, hogy csak ledermedve állok miközben könnyek áztatják az arcom a sírt bámulva ezért szorosan magához ölelt és simogatni kezdte a hátam.

Stell anyukája egyben az én anyukám is volt ezért borzasztóan fájdalmas a tudat, hogy soha többé nem láthatom, nem beszélhetek vele, nem ölelhetem meg, nem kérhetek tőle tanácsot és nem mehetek az agyára..

-Köszönöm, hogy második anyukám voltál. -szipogtam felé fordulva majd újra Blake karjai közé vetettem magam, ő pedig védelmezőn állt előttem és nyugtatott...

*1 hónappal később*

-Fejezd már be, így nem tudok sminkelni! -szólt rám Stell, mivel megállás nélkül fészkelődtem.

-Csak izgulok. -sóhajtottam majd a szatén köntösömbe töröltem az izzadságtól csillogó kezem.

-Mégis mitől? -nevetett fel.