Save Me /BEFEJEZETT/

9.

Egy kanapén tértem magamhoz miközben a fejem szétszakadt a fájdalomtól. Úgy érzem magam mintha valaki fejbevágott volna egy ütővel. Realizáltam, hogy valójában ez megis történt csakhogy az ütő helyét egy kő vette át.
Lassan ültem fel a kanapén, miközben a fejemet fogtam. Az egyből feltűnt, hogy nem otthon vagyok de nem kellett pár percnél több, hogy rájöjjek, ez Harry otthona.

-Épp ideje volt. -szólalt meg valaki a konyhából, feltehetően az a seggfej.
-Azt hittem egész nap itt fogsz heverészni. -sétált ki fekete gatyát és egy fehér izompólót viselve. A bal karján feltűnt egy tetoválás, lángok voltak, amik körbeölelték a bicepszét. -Egész nap a nyáladat fogod csorgatni vagy meg is szólalsz?

És szokásosan hű volt önmagához.

-Seggfejkém nem rémlik, hogy fejbevágtak? -szólaltam meg, amit egyből meg is bántam hiszen erős fejfájás követte. Olyan érzés volt, mintha konkrétan az agyamig hatolna. -Nekem sincs kedvem itt lenni, főleg ha te is itt vagy.  -próbáltam felállni de abban a pillanatban ahogy ez megtörtént szörnyű szédülés vette kezdegét.

-Hé óvatosan. -lépett oda gyorsan  Blake és megtartott a karomnál.
-Nem akarom, hogy összevérezd a kanapét, most vettük. -mosolygott önelégülten.

-Hogy te mekkora seggfej vagy.
-löktem el magamtól és egyből az ajtó felé vettem az irányt.  Jut eszembe.
-fordultam meg. -Harry hogyan szökött meg tegnap?

-Nem tudtam, hogy magyarázattal tartozok neked bármiről is. - jegyezte meg cikikusan. -Viszont látom, hogy nagyon kíváncsi vagy így válaszolok. Anya dolgozott én meg buliba készültem. Átjött hozzám valami Veronica nevű lány, akivel mentem volna és felmentünk egy kicsit...
-mesélte nagy beleéléssel.

-Most ugye szórakozol? -jöttem ki a sodromból. -Nevelő célzattal én most úgy pofán simogatnálak.
-a mosolya még most sem tűnt el az arcáról.

-Figyelj akárhogy is hívnak. -komolyodott el végül. -Anya nagyon örült a látogatásaidnak de én azt javaslom, hogy ezt szüntessük is meg. Semmi szükség rá, hogy hirtelen hősködni akarj és egy idegen beteghez járkálj.

-Tisztázzunk valamit. -emeltem fel a hangom. A menstruációm közeledte és az efajta düh, amit most érzek nem a legjobb párosítás. -Ha nem tudsz semmit akkor szíveskedj befogni a pofádat mivel Harryvel már évek óta ismerjük egymást. Mielőtt elmentem innen szinte naponta láttuk és beszélgettünk egymással, Lucyt is beleértve.Mivel Londonban rohadtam, így nem tudtam mellette lenni a felesége halálánál és még akkor sem, amikor kiderült a betegsége. A barátom még ha nem is emlékszik rám és tartozom neki ennyivel. Ha annyira szereted a papádat és amúgy is olyan okos vagy akkor te miért nem voltál mellette ezekben az időszakokban? Nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik itt, ellenben veled. Szóval kettőnk közül szerintem pont neked kéne befognod és ha tetszik, ha nem, én megfogom látogatni őt. -mondtam. Blake szeme szinte izzott a dühtől  szavaim hallatán.

-Ha nem bírsz az nem baj csak vigyázz a szádra. -közölte félelmetes hangon. Esküszöm hallottam ahogy a fogait csikorgatja.
Mint valami bekattant bika..

-Megjött a.. -lépett be Isabelle a bejárati ajtón. -Molly, ezt a kellemes meglepetést. -mosolyodott el de mikor közelebb jött, elképedt. -Jézusom, mi történt veled?

-Semmiség csak mostanában elég szerencsétlen vagyok. Sikerült lefejelnem otthon a gardróbom sarkába. -legyintettem.

-Jaj te lány. -sóhajtott. -Még azt sem  vetted észre, hogy rá van száradva a vér a halántékodra? Maradj itt, hozok fertőtlenítőt. -szaladt fel az emeletre.

-Miért hazudtál? -kérdezte.

-Semmi szükség, hogy édesanyád még egy dolog miatt aggódjon feleslegesen. -válaszoltam. -Viszont az ágyasaid fogadása előtt és után nézz rá a papádra legközelebb, mielőtt nagyobb bajt csinál.

-Meg is van. -tért vissza Isabelle miközben az említett tárgyat diadalittas mosollyal mutogatta.- Gyere lefertőtlenítjük ezt a csúnyaságot.

Miután kitisztította Isabelle a sebet  és tett rá egy háromszor nagyobb septapaszt, mint amekkora kellett volna, eljöttem.

Szokásosan elővettem a kabátom zsebéből a cigim és rágyujtottam.  Annyira lakok innen messze, hogy mire a házunk elé érek pont elszívom.
A gondolataim csillapíthatatlan voltak és egy hang folyamatos azt mondogatta, én erre nem állok készen.
Senki sem tud a titkomról de ennek ellenére minden a feje tetejére állt.
Pár nap múlva iskola ahol minden nap látni fogom Tylert és Sierrat.
Életemben most kívánom először, hogy bárcsak ne tudnám az igazságot. Tudom jól, hogy akkor csak álmokba ringatnám magam de ezelőtt rendelkeztem valamivel ami segített a napokat túlélni de mára már teljesen eltűnt. Reménnyel...

Magam elé nézve baktattam fel a tornácunkra mikor a szemem sarkából láttam, hogy a mama kint ül a hintaszéken egy képet szorongatva, az eget nézve.

-Szia Mama, mi jót csinálsz? - érdeklődtem, majd leültem mellé.

-Nézem a felhőket, hogy melyiken ülhet a papa.. - mosolyodott el miközben lenézett a kezében tartott képre, amin ő és a papa volt rajta 6 évvel ezelőtt. Karácsonykor készült ez a kép, még anya készítette róluk. Mosolyogva nézték egymást, szemünkbe tele szeretettel. Emlékszem milyen nehéz időszak volt az a nap mindenkinek a családból, mikor papa eltávozott. Álmában halt meg, szívrohamban. Csak az vígasztalt minket, hogy úgy hunyt el ahogy mindig is szeretett volna.
Minden fájdalom nélkül, álmában.

-Úgy hiányzik. -sóhajtott fel mama. -Még mindig emlékszem a napra, amikor össze ismerkedtünk.

-Elmesélnéd nekem? -kérleltem, hisz már én sem emlékszem a pontos részletekre.

-1986. Július 18. Itt kezdődött a mi történetünk. A 20. születésnapom volt aznap és a barátnőm kitalálta, hogy szökjünk ki a többiekkel az egyik közeli kocsmába. Persze senkisem ellenkezett, így estére már mindenki ott gyülekezett. Rengeteget táncoltunk, ittunk és beszélgettünk a lányokkal amíg véletlen a te kétballábas nagymamád rá nem esett egy fiúra.. - nézett fel az égre. -Az lett a vége, hogy csatlakoztak hozzánk majd éjjel nem engedett el egyedül. Hazakísért és mellettem maradt az elmúlt 34 évben is. -törölte meg a szemét.

Szomorúan mosolyogva néztem mamát mert ugyan olyan szeretettel nézett fel az égre, mint egykor a papám szemébe.
Miközben szorosan bújtam hozzá azon gondolkodtam, hogy a világban tényleg nincs igazság. Együtt voltak, gyereket neveltek, végignézték ahogy az unokáik szépen felcseperednek de végül öregségükre nem volt lehetőségük már egymás kezét fogni.
Viszont az élet rendje, amit akármennyire is fáj, el kell fogadnunk. Sosem tudatjuk mikor, kit vesz el tőlünk az élet vagy azt, hogy a mi, saját magunk sorsa meddig van megírva.

Ezután még egy keveset beszélgettünk mindenféléről viszont annyira fáztunk már, hogy nem bírtuk kint maradni tovább. Mama a nappaliba ment, én pedig a szobámba.
Anyáék szerencsére elmentek bevásárolni, így nem kellett a leszidásukkal egyenlőre számolnom.

Az ágyamon ülve néztem a falon lévő képeket, majd ahogy teltek a percek én egyre idegesebb lettem. Odarohantam és egymást után tépkedtem le őket onnan hiszen aki a képeken szerepelt már köze nincs hozzám.
Az a lány szerette magát és az életét. Ő boldog volt és mindene megvolt amit csak kívánhat az ember. Csodálatos család, barátok és egy fiú, akit szerethetett.
Aki jelenleg a tükör előtt állt, már semmiben sem hasonlít rá.

Az utolsó képnél akaratlanul megálltam.
Én szerepeltem rajta és Tyler.
Egy elkapott pillanat volt, amit még Stell készített titokban. A suli udvarán a fűben ültünk, Tyler lába között helyezkedtem el és épp egy puszit adott az arcomra én pedig mosolyogtam mint a tejbetök. Bármennyire is próbálkoztam nem sikerült összetépnem. Könnyes szemmel, szorongatva a képet a földre ültem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el mikor egyszer csak kivágódott az ajtó és anya csörtetett be rajta.
Valaki elmondaná, hogy miért törnek ránk csak úgy? Mintha rajta akarnának kapni, hogy megcsalom őket két másik szülővel.

-Mesélte anya, hogy valami tapaszt látott az arcodon de nem akarta beleütni az orrát a dolgaidba. -vágta csípőre a kezét.

-Milyen jól is teszi. -motyogtam.

-Mi történt? -ült le mellém az ágyra. Én pedig ugyan azt a hazugságot ismételtem el, mint Isabellenek.

1225 szó