Save Me /BEFEJEZETT/

65.rész-A Levél

Miután megreggeliztettem Miat és én is feltöltődtem a kávémmal, gyorsan kitakarítottam a lakást majd elindultunk.

-Figyelj kicsim, maradj a kocsiban. - néztem hátra Miara aki éppenséggel az ujját szopogatta.

-Én miért nem mehetek? - kérdezte.

-Először anya beszélni szeretne vele. Utána a tiétek az egész nap. - mosolyodtam el majd kicsatoltam az övem. - Amúgy pedig megbeszéltünk valamit. - utaltam az újabban kialakult szokására. - Mit nem csinálnak a nagylányok?

-Nem szopizzák at ujjukat.-vette kis sóhajtva a szájából.

-Pontosan. -kacsintottam rá majd kiszálltam a kocsiból

Mivel Blake még nem mondta el Isabellenek, hogy van egy unokája így nem szerettem volna ha ezt tőlem tudja meg. Ezért sem állíthattam be Miaval az oldalamon.

Az ajtóhoz sétáltam majd becsöngettem. Már kezdtem azt hinni, hogy nincsenek itthon mikor valaki kirántotta az ajtót olyan erősen, hogy azon csodálkoztam, hogy nem dőlt ki a helyéről. Isabelle állt előttem, könnyes szemekkel. Viszont az arca elárulta, hogy nem szomorúságtól vannak azok a könnyek.. Sokkal inkább dühből. Szinte lyukat égetett belém a fortyogó tekintete amit egyszerűen nem értettem.

-Anya.. - jött utánna Blake a konyha irányából. Amint meglátott egy fájdalmas sóhaj hagyta el a száját majd a két kezét összekulcsolva a tarkójára tette.

-Azt hiszem rosszkor jöttem. - mondtam zavartan. - Majd később beszélünk. - kaptam el a fejem Blakeről majd éppen azon voltam, hogy megfordulok mikor Isabelle megszólalt.

-Hogy lehettél ilyen önző? - kérdezte dühösen mire felé fordultam. - Hogy tagadhattad meg tőlem az unokámat?

Levegőért kaptam és lefagytam. Ezek szerint eljött az idő.. Blake elmondta az igazat.

-Egy városba lakunk, 15 perc sétával egymástól. - mutatott a járda irányába. - Még össze is futottunk..Várjunk..-kapta a kezét a szájához. - Te akkor már terhes voltál ugye? - a harag a szemében tovább nőtt. - Persze, hogy akkor az voltál. - válaszolt helyettem.

-Sajnálom. - mondtam ki lehajtott fejjel.

-Sajnálod? - lépett egyet előre. - A fiamat megtagadtad, hogy részt vegyen a lánya életében. Engem megtagadtál, hogy megismerhessem az unokámat és ennyit tudsz mondani, hogy sajnálod? Az a kislány azt sem tudja, hogy kik vagyunk sőt én még egyetlen egyszer sem láttam. A kurva életbe a mai napig azt sem tudtam, hogy nagymama vagyok. - Isabellet azthiszem, hogy sosem hallottam még csúnyán beszélni ezért meglepett a viselkedése. Hallgattam csendben, ahogy engem ócsáról és azt éreztem, hogy valami elfog bennem robbanni. - Hogy lehettél ilyen önző? Tudod jól, hogy mennyire is kedvellek Molly.. Sosem hittem, hogy ekkorát kell benned csalódnom és ezek tetejében... - folytatta volna de közbe vágtam.

-Elég legyen már! - szólaltam meg hangosan mire Isabelle összerezzent. -Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt? A fiad egyedül hagyott 3 kibaszott éve és azt sem tudtam még hetekkel ezelőtt, hogy látom e még valaha. Elárulom neked hogyha te úgyis mindent tudsz, hogy nem.. Egyáltalán nem volt könnyű 18 évesen megtudni, hogy terhes vagyok és az egész jövőmnek annyi. Rohadtul nem volt könnyű a szüleim szemébe nézni mindezek után és kurvára nem volt könnyű egyedül talpra állni és megteremteni mindazt amire Mianak szüksége volt. Bassza meg 8 hónapos terhesen egy kávézóban dolgoztam 13 órás műszakban, hogy a leendő kislányomnak pelenkát, bútorokat és ruhát tudjak venni. Szülés után pedig tisztában vagy azzal, hogy hány éjszaka nem aludtam csak azért, hogy könyveket olvassak és kritikákat írjak azért, hogy külön tudjak költözni és ne a szüleim nyakán éljek? - fogalmam sem volt, hogy ennyi minden kavarog bennem. Gondolkodás nélkül beszéltem miközben Isabelle és Blake pislogás nélkül nézett. -Majd mindezek után egy fontos személy az életemben milyen csúnyán hátbaszúrt.. Tisztában vagy vele, hogy milyen érzés volt a földön kuporodva, remegve, könnyes szemekkel imádkozni, hogy ne törje rád az ajtót? A kórházi ágyból felkelve mindent megtettem amit tudtam, hogy a fiad ne kerüljön börtönbe. Attól a naptól kezdve pedig folyamatosan sajnálkoznom kell mindenről. Elegem van, hogy akár hányszor megszólalok mindig csak mások sajnálatáért kell könyörögnöm, holott ti is ugyan olyan hibásak vagytok. Szóval nekem Isabelle te ne papolj arról, hogy mitől fosztottalak meg téged és Blaket mert miután ő lelépett én átjöttem hozzád és a mai napig emlékszem, hogy te mondtad azt, hogy ez a legjobb számunkra. Hogy zárjuk le ezt köztünk mivel úgyse tudnék rá úgy nézni, mint azelőtt. - Isabelle itt lecsukta a szemét és összeszorította az ajkait. Blake pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd az anyjára.