Egy újabb hasonmás (Klaus M. ff.) Szüneteltetve, de igyekszem😁

38.

*De arra várhat. *

Felöltöztem, majd kisétáltunk a verandára és leültünk. Hozzákezdett az első fácánhoz.  Ráhajoltva tollas nyakára elkezdte szívni a vérét.

Szándékosan úgy csinálta, hogy szinte az összes csep vért lássam. Egyszer csak észrevettem, hogy el kezd eresedni a szemem alatt, úgyhogy megfogadtam Nik tanácsát.

Elképzeltem egy mezőt, lepkékkel, de a legfőképpen a szagokat.

Behunytam a szememet, majd elkezdtem elképzelni, mindent... És működik. Nem érzek késztetés a vér iránt, mondjuk az kicsit megzavar, hogy mikor kinyitottam a szememet, Klaus éppen a vérben pacsmagolt és azzal játszott.

- Nik. Sikerült. Megcsináltam. Nem válltozott el az arcom. Kaphatok egy kicsit belőle? - kérleltem, mert már nagyon éhes vagyok.
- Nem, mert nem nézted végig, hanem odaképzelted magadat egy rétre. Ha, jól sejtem. - közölte gúnyosan. - ne is álmodj addig kajáról. - nevetett fel.

- De nemár. Nagyon éhes vagyok. Kérlek... Nézd! - felmutattam a kezemet, mert már kezdett elszürkülni az ujjam. Erre, kicsit megenyhült.

Felvett a karjába és odaültetett az ölébe. Megfogta az egyik fácánt, és odatartotta az arcom elé. Nem vetettem rá magamat, mert eszembejutott, hogy biztos csak próbára akar tenni.

Direkt ránéztem a fácánra és ellenálltam a kísértésnek. A szemeim lassan kezdtek elsárgulni. Óvatosan ránéztem Nik arcára és elégedettségét láttam rajta.

>Most miért ilyen elégedett? Látja rajtam, hogy próbálkozok, vagy örül annak, hogy elbuktam és büntetést kapok.<

Hirtelen eszembe jutott, amikor Nik képes volt visszaváltoztatni az arcát, miattam, úgyhogy most nekem kell ezt megtenni, hogy neki bizonyítsak.

Erőt vettem a vágyon és elkezdtem visszaváltoztatni a szemem színét. Rápillantottam Klausra és az arcán őszinte boldogságot láttam.

Elkezdett zsibbadni az ujjam, majd lassacskán a kézfejem is elzsibbadt. Ránéztem a karomra, mire Nik is odapillantott. A fele alkarom szürkére száradt.

- Mostmár ehetek? - kérdeztem félve. Erre csak elmosolyodott és odatartotta a szám elé a madarat.
- Persze Tündérem. Jó voltál. - Adott egy puszit a nyakamba. Nagyon jó érzés volt, újra megbízni benne.

- De attól még büntetésed lesz... - fenyegetett meg az ujjával. Erre csak felnevettem és megpusziltam az ujján lévő napfény-gyűrűjét. Halkan felsóhajtott és hagyta had egyek.

Mikor éreztem, hogy visszatért az erő a kezembe, abbahagytam az ivást és visszaváltoztattam az arcomat.

- Már nincs elzsibbadva semmim, úgyhogy pont jókor hagytam abba.
- Ugyan Tündérem. Alig ettél valamit, pedig nagyon ügyes voltál ma. - mosolyodott el. Láttam rajta, hogy tényleg büszke rám.

- Egyél még, kedves - de ezt már furcsa hangon mondta. Óvatosan megérintettem az arcát, miközben belenéztem a gondolataiba.

>Na, vajon mit fog tenni. Remélem eszik belőle, mert akkor kaphat egy pici büntetést. De ugyanakkor azt sem szeretném, hogyha éhes lenne... Nem tudom hogy mit szeretnék jobban. Már nagyon hiányzik az hogy valaki sikítson a fájdalomtól Persze, nem akarom hogy fájjon neki, csak olyan régóta vagyok már itt, hogy mellette teljesen elpuhultam... <

Erre csak elmosolyodtam. Attól fél, hogyha valahogyan visszakerülünk a rendes világba, akkor ott majd lenézik, mert nem lesz a régi gyilkos hybrid. Na ezen könnyes segíthetünk.

- Az megoldható... - súgtam a fülébe, majd beleharaptam a fácánba. Éreztem ahogyan elválltozik az arcom és Klaus tekintetét is éreztem a fejem tetején. Óvatosan megfogta a hajamat és lehúzta a fejemet az állatról, mire én rámordultam, hogy hagyjon enni.

- Jaj, de kis harapós lett itt valaki. - vigyorodott el, majd mielőtt kikapcsolta az érzelmeit, annyit mondott - a szó Henrik. - és ennyi. Hirtelen megragadta a derekamat és  elsuhant velem az erdőben egy elhagyatott birtoka.

- Ez egy régi Mikaelson ház, úgyhogy van az aljában egy hybridnek épített cella. Szerintem jól elleszünk ott. - vigyorgott gonoszan, majd kitörte a nyakamat.