A RÉM /Befejezett/

50.

Erőszak és erotika is jellemzi ezt a részt!!!

Isabell

Sietősen szedem a lábaimat, hogy minél hamarabb Jeon nyomába érjek. A hátsó ajtón távozom, ami egy folyosóra nyílik, mind két irányba lehet menni, tanakodom, hogy merre induljak, azután jobbról éktelen ricsajt és csörömpölést hallok.

Ez lesz, az.

Szinte már rohanok, majd a két szárnyas ajtóhoz érve kivágom magam előtt. Egy hatalmas konyhába érkezem és bebizonyosodott az, amitől tartottam. A lármát nem más okozza, mint Jeon aki, a hosszú pulton épp végig húzza hason Radamest. Lehajol a földre és ingnyakánál megkapja a férfit, felemeli, majd bever egyet ököllel az arcába. Az erőteljes ütés hatására kicsattan a szája, Radames, nyelve hegyével megízleli vérét, majd őrült mosollyal arcán felpattan és neki ront Jeonnak. Elkapja a derekát és neki vágja a falnak, Jeon pedig, hogy szabaduljon, könyökkel üt többször is a hátára, majd miután sikerül megszabadulnia tőle, lekap egy serpenyőt, a falra akasztottak közül, és fejbe vágja. A hangos fémes csattanásra összerezzenek. Kemény koponyája van, egy pillanatra meginog, de nem adja fel a harcot, visszatámad és tovább püfölik egymást. Én meg csak állok bambán és rémültem figyelem az eseményeket, nem tudom, túltenni magam a látványon.

Tudom nagyon jól, hogy Jeon veszélyes, de ezt a mérhetetlen dühöt és agresszivitást látni az arcán, egészen ijesztő. Teljesen kifordult önmagából, mintha a vérszagra gerjedne, egyre tüzesebben ütlegeli társát, még nem az már a földön fekszik. Radames arca vérben ázik, de Jeon még mindig vehemensen, ököllel üti arcát. Nem mondhatnám, hogy nem láttam életemben verekedést, hiszen nem kell messzire mennem, az apám gyakran megütötte anyámat és a környezetemben volt rá lehetőségem, az erőszakkal megismerkedni, de ez most más. Más, mert ennek a férfinak ezt az oldalát még nem láttam, egy szörnyetek van most előttem és nem hiszem, hogy csupán a könyörgésemmel leállíthatnám. Figyelmeztetett, hogy ne álljak vele szóba, a francba inkább elfutottam volna, már mindegy, összeszedem mindem bátorságom, felszívom magam és kőkeményen, magabiztosan, rivallok rá.
- Elég lesz Jeon!
Hat rá utasításom, dühtől eltorzult arcát felém fordítja, bár a keze még mindig ökölben, készen állva az újabb ütésre.
Testtartásommal és arckifejezésemmel is azt üzenem, hogy amit mondtam, az parancs volt.

Feláll, megigazítja ruháját, ujjaival hajába túr, hogy azt is rendbe tegye, majd felbőszült tekintettel megindul felém. A lábaim a remegéstől mindjárt összecsuklanak, biztos nem vette jó néven, hogy rá parancsoltam. Megint meg fog ütni, vagy rosszabb, megkínoz, a félelemtől gombóc keletkezik a torkomban, a levegőt kapkodni kezdem, de hogy ne lássa rajtam mennyire tartok tőle, bátorságot erőltetek magamra.
- Ezt most miért kellett? - flegmán kérdezem.
- Mit mondtam neked! - vicsorít rám elfajzott vadállatként.
- Mégis, mit kellett volna tennem, rendezzek, jelenetet? - közönyösen reagálok.
- Ha azt mondom, nem érhet hozzád senki, akkor te mindent elkövetsz annak érdekében, hogy ne szegd meg az utasításom! - üvölti az arcomba, olyan hévvel, hogy érzem a leheletét, mintha egy erőteljes szélvihar csapódna az arcomba.
Nem válaszolok erre, mereven állom tekintetét, ami ebben a pillanatban annyira sötét és rémisztő, hogy legszívesebben sírva fakadnék. A létező összes erőm arra fordítom, hogy ne lássa rajtam, mennyire reszketek.

Miután megunta arcom bámulását, megragadja csuklóm és elkezd maga után vonszolni. A hátsó kijáraton távozunk, kint az eső szakad, a monszun kiadja dühét, pillanatok alatt bőrig ázunk, de Jeont ez egyáltalán nem zavarja, sebes léptekkel halad a cél felé. Hosszú lábaival még ő egyet lép, nekem hármat kell, nem tudom a ritmust tartani, futok, miközben rángat, és az sem könnyíti meg a dolgom, hogy magas sarkúban vagyok.