A RÉM /Befejezett/

68

Erőszak!

Isabell

Mikor elindultunk  a nap lenyugvóban volt, most viszont már egészen besötétedett, még a csillagok sem világítanak, beborítják az eget a felhők, esni fog bizonyára, nem váratlan ebben az évszakban. A főútról lekanyarodunk a földútra, az út, rázós, nem meglepő, hiszen ahogy a táblák jelezték a Khao Jai nemzeti parkban vagyunk. Nincs túl messze Bankoktól, de elég távolságra van, hogy el legyél zárva a külvilágtól. Az erdőn át nem zökkenő mentes az út, de Jeep jól veszi az akadályokat nem úgy, mint én. Erősen kapaszkodok, hogy ne kapjak agyrázkódást, mire oda érünk, akárhova is megyünk.

Egész úton Yoongi egy szót sem szólt, tudom, hogy nem arról híres, hogy fossa a szót, de igazán jól esett volna némi biztató szó, hogy nem a kivégzésemre megyünk. Bár ha meg akarna ölni, nem kellene ilyen messzire menni. Az egyik legjobb bérgyilkos, ezer féle képpen ki tudná oltani az életem.

Gyomor ideggel tettem meg ezt az utat idáig, nem értem mi folyik körülöttem, nem értem mivel érdemeltem ki ezt az egészet. Annyi kérdés forog az agyamban, de választ nem kapok egyikre sem, csak gyűlnek és gyűlnek. Mi értelme van mindennek? Az egyik pillanatban még boldog vagyok, a másikban meg akarnak ölni, most meg itt zötykölődöm egy bérgyilkos mellett. Rettegve, mégis kíváncsian várom, hogy mi az utunk célja.

Egy tisztásra érkezünk. Yoongi leállítja a motort és kiszáll az autóban, az udvariasság nem erőssége, amikor értem jött csak azért nyitotta ki nekem az ajtót, hogy tudassa, tartsak vele. Nincs mit tennem, kiszállok, a szandálom sarka belesüpped a sárba, mivel esélytelen tovább mennem, kikapcsolom a pántját és kilépek belőle. Mezítláb követem Yoongit egy ház felé, ebben a sötétben épphogy csak látom kirajzolódni a körvonalát, nem túl nagy, annyit ki tudok venni belőle. Yoongi mikor belép felkapcsolja villanyt, a kis házikó megtelik világosággal. Sáros lábam az ajtó előtti lábtörlőn letörlöm, amennyire csak bírom. Még ilyet, nem rég még egy gazdag maffia vezér nője voltam, luxus körülmények között éltem, még gyémántokkal kirakott cipőben is megvetettem a lábam, most pedig egy rongyos, sáros lábú senki vagyok egy viskóban, valahol a dzsungel mélyén.

Szempillantás alatt változhat meg az ember élete. Észre sem veszed és lecsúszol a mélybe.

A viskó, nevezzem így, mert háznak nem mondhatnám, talán majd nappalifényében esetleg, olyan érzést kelt bennem, mintha haza érkeztem volna. Egy kis viskó, csak épp nem a tengerparton, hanem a hegytetőn.

Valójában egész otthonos, egy nappaliba lépünk be, ahol egy kanapé foglal helyet két fotellal egy kisebb dohányzóasztalt fognak közre. Egy ósdi rőt vörös szőnyeg ékeskedik középen, jobbra pedig a konyha, két elemből álló szekrénnyel. Koszosnak nem mondanám a helyiséget, inkább csak poros, látszik, hogy rég járt erre ember. A bútorok is kopottak és régiek, a kanapén a sötétzöld szövet itt-ott kiszakadva, a padló régi kőlappal borítva. Yoongi elindul a bejárattal szembeni sötét folyosó felé, utána slisszolok. Jobbra benyit az egyik ajtón.
- Ez a te szobád. - egyhangúan közli, amire én csak egy biccentéssel felelek.
- Szemben a fürdő és mellette az én szobám. Tied a nagyobb szoba. - teszi hozzá úgy, mintha ezért hálával tartoznék neki.

Belépek az újdonsült szobámba, pontosan az ellenkezőjét érzem, mint mikor a Davonba kerültem, nincs luxus és hatalmas franciaágy, meg saját erkély, és saját fürdőszoba. Csupán egy vaskeretes ágy szemben egy ablakkal oldalt pedig egy második világháborús szekrénnyel. Az ágy mellett tálalható még egy fehér éjjeli szekrény, amin van egy kis lámpa. Csodás, ha szüleimnél lett volna egy ilyen külön szobám boldog lettem volna, most pedig inkább sírva fakadnék.