A RÉM /Befejezett/

131.

Hoseok

− Hoseok, tudja én egészen megszerettem az ön családját, hihetetlen milyen kalandos életvitelt folytattak! − elképedve figyelem Graysont. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire közel kerülünk egymáshoz, hiszen ő a jó oldalt képviseli, még én a rosszat.

− Fantasztikus családom volt, annak ellenére is, hogy voltak azért konfliktusok és nem feltétlen állt mindenki teljes mellszélességgel a család mellett. − elkomorulok a mondat végére.

− Isabellre gondol?

− Nem, nem rá. − ingatom a fejem.

− Hoseok, ön elfogult a lány irányába, amit megtudtam öntől, egészen elszomorított. Volt egy időszak, amikor hittem benne, hogy Isabell, nem áll át a rossz oldalra, hogy az ő kedvességével talán képes volt Jeont némiképp jó útra terelni, de amint látom, csak a gondokat tetézte, és ahogy halad a történet előre, kezdek ráébredni, miért és hogyan taszíthatta a sárba a Sagrát.

− Ó, ez még csak a kezdet volt, ha itt megállt volna nem lett volna semmi baj, de nem volt elég neki, Ázsia legnagyobb asszonya akart lenni, és megkapta, Jeon megadott neki mindent, és kiérdemelte, az út, amit végig járt, nem is adhatott más lehetőséget. Ha akarta, ha nem ez volt a sorsa.

− Most összezavart. − valóban zavart látok íriszeiben, de majd szép lassan megérti, hogy mi és miért történt, hogyan jutottunk oda, hogy én vagyok az egyetlen, aki még mindig él. De korántsem biztos, hogy már sokáig. Nem tudtunk rájönni, hogy ki és miért akar az életemre törni. Kezd idegesítő lenni, és egyre nagyobb vágyat érzek, hogy kiszabaduljak innen, és nem csak a beteg szobából, hanem börtönből is. Eddig a tíz évem alatt, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy újra az emberek között lehessek, ez az én sorsom, úgy voltam vele, a családom a barátaim, mind a föld alatt, én miért élek meg? Buddha tudja csak, hogy miért vagyok életbe, de nekem ez kevés, tudni akarom az okát, és annak is, hogy kinek szúrja annyira a szemét, hogy beszélek. Ha eddig nem tettek el láb alól, akkor most biztos tartanak attól, hogy olyan információ van a birtokomban, amitől félnek, hogy fény derül. Idegesítő a tudatlanság.

− Grayson, mondja, kiderített valamit? Meg tudod valamit arról, hogy ki akarja mindenáron a halálom? − reménykedve fordulok hozzá. Csekély esélyt látok rá, hogy pozitív választ ad, ha így lenne, akkor ezzel indította volna a beszélgetést. Mindig közli velem, ha megtudott valamit, de mint tudjuk a remény hal meg utoljára.

− Már említettem a múltkor is, hogy erős a gyanúm, hogy nekünk semmi közünk hozzá, és ez most is így van, nem az amerikai titkos szolgálat akarja a halálát. A múltkor beszéltünk a festményről, utána jártam a dolognak és bár sok követ meg kellett mozgatnom, de sikerült megkaparintanom Williem aktáját, amiben az áll, hogy megszerezte a képet, a nappalijában tartotta, ami aztán egy különös tűzesetben hamuvá égett. Legalább is ez áll a jelentésbe, azonban még mindig gyanús az eltűnése, mihelyst ön beszélni kezdett, Williem felszívódott. Az ügyet lezárták, még hozzá, azért mert megtalálták a holttestét, a kikötőben egy savval teli hordóban. Nem maradt belőle semmi. DNS teszttel azonosították. Mit gondol róla? − Grayson igazán okos ember, egyre jobban beleássa magát a múltba és egyre több minden kerül felszínre, és egyre élesebb a gondolkodás módja is. A kérdés nem is igazán az, mit gondolok, tudja nagyon jól, hogy ez, csak elterelés, az én módszeremmel tüntették el a holttestet, tehát vagy életben van, vagy rám akarják kenni, de mivel én nem lehettem, mivel itt sínylődöm az Egyesült Állomok legszigorúbb fegyházában. Érdek feszülve várja válaszom, egy pillanatra sem veszi le tekintetét rólam, én viszont a plafon felé emelem tekintetem és arra gondolok, hogy kurvára elszívnék egy jófajta jointot, vagy akár egy Marlboro is jól esne, de itt nem lehet.