A RÉM /Befejezett/

138.

Isabell

Másnap még sem jön el Hoseok, hogyan is tenné, hiszen Azra ismét lefoglalta az árut. A tengeren csapott le, amikor már mindenki megnyugodott, nem lesz gond, gondolták, minden tervek szerint zajlott. Sejtésük sem volt, hogy velem is számolniuk kellett volna. Ezért csak felhívott, hogy halasszuk el a kirándulást, mert akadt némi elintézni valója, hangján érezhető volt, hogy nem kicsi a baj. Gondolom Jeon, magán kívül van, örjöng, szokásához híven. Nem akarok vele találkozni, félelmetes tud lenni. Nagyon remélem, hogy még nem tudja, az én kezem van benne, csak egy kis ideig húzzam ki, mert mihelyst megérkezik Nicolashoz a cucc, azonnal kiderül, nyilván Nicolas felhívja majd, és elmondja az áru megérkezett, minden rendben, de addig még, van húsz nap. Bár mondjuk azt nem tudom, mi fog akkor történni, ha amerikai partjainál dupla annyi kábítószer köt ki, mivel gondolom, Jeon egy újabb adagot indít majd útnak, nem áll szándékában újonnan szerzett partnerét, már az első alkalommal átverni.

Ezt igazán nem gondoltam át. Picsába!

Most először, igazán utálom magam, de az észvesztő idegeskedés mellett, némi boldogság is jutott. Joana felhívott, hogy Bunsen visszatért, és innentől kezdve nem gondolok másra, csak arra, hogy láthassam.

Mint egy őrült rohanok a Davonba, miután kiszálltam az autóból, borzasztó izgatottan, de annál lelkesebben nyomom a lift a gombot. Az izgatottságtól ajkaimat képtelen vagyok összezárni, mint egy retardált vigyorgok. Az egyetlen barátnőm és én túlzottan boldog vagyok, hogy láthatom. Az adrenalin teljesen felpörget, a lift végre megérkezik, belibbenek, miután kitárta ajtaját.

Bunsen szobájába betörök, nem foglalkozom az etikettel, miért is tenném, ő sokkal többször törte rám az ajtót, vagyunk olyan viszonyban, hogy megtehessem.

A fésülködő asztal előtt ül és épp kontyba készül fogni haját, de mielőtt megtehetné, hátulról átölelem.

− Istenem, annyira hiányoztál! − hajába fúrom orrom, és beleszippantok frissen mosott frizurájába, makadám dió illat kúszik orromba, ez Bunsen illat, sosem felejtem el.
Nyakát szorongató kezemre simítja övéit, miközben a tükörben figyelem, hogy mosoly derül ajkára.

− Ne tűnj el, soha többet! Érted! − Nevetve parancsolok rá, és az orrommal megdörzsölöm feje búbját.

Lefejti magáról karjaim, majd lassan feláll, és felém fordul. Nem tudok uralkodni az érzéseimet, nem tudom megállni, hogy ne érintsem, és habár ő nem annyira lelkes, mint én, ettől függetlenül az én örömöm töretlen, magamhoz rántom és tovább ölelgetem. Szorongatom, és szagolgatom.

− Borzasztóan hiányoztál. − mormolom.

− Te is nekem − halkam válaszol, miközben végre enyhe ölelgetése élettel telik meg, és megszorítja derekam.

− Megőrjített az egyedül lét, és nem vetted fel a telefont, aggódtam és unatkoztam, és annyira szeretlek. – kapkodva a levegőt hadarom.

Nem felel, és ez nyugtalanít, a mindig vidám barátnőmet mi lelte, hol van a folyton kacagó lány?

Finoman eltolom magamtól, vállait megmarkolom, és arcára vezetem tekintem, ami nem túl bíztató, semmi jelét nem látom annak, hogy boldog lenne, amiatt hogy újra találkozunk.

− Azt hittem örülni fogsz nekem? − csalódottan elhalkul hangom.

− Óh, Isabell, én nagyon örülök neked. − szomorúan szűkülnek össze szemei. Átkarolja a nyakam és szorongatni kezd. Nem érzem őszintének szavait.

− Tudom, hogy rég találkoztunk... − kezdek hozzá. Gyanakodva méregetem fura viselkedése miatt, miközben eltolom magamtól. − és tudom, hogy sok minden történt azóta velünk, de azt hittem ettől közelebb állunk egymáshoz. Nekem borzasztóan hiányoztál, az egyetlen barátom vagy ebben az átkozott életben. Tudod, sajnálom, hogy el kellett menned miattam, én nem akartam és hidd el, nekem is ugyanolyan rossz volt. Nem értettem, mi folyik körülöttem akárhányszor hívtalak, te kinyomtál, ahogy V is és... miért? − bűnösnek érzem magam, amiatt, ami vele történt, de nem akarom, hogy ez megtörje barátságunkat.